A nő mosolya és az Álmaim asszonya szerzője újra Párizsba repíti hűséges olvasóját. Míg az előbbiben egy regényíró, az utóbbiban egy csodálatos asszony utáni nyomozás indítja be a cselekmény motorját. Nicolas Barreau új regényében egy ismeretlen nőtől érkezett szerelmes levél forgatja fel a főhős, Jean-Luc Champollion galériatulajdonos életét. Már-már a rögeszméjévé válik, hogy nyomára bukkanjon a titokzatos idegennek, aki újabb meg újabb elbűvölő leveleit Principessaként írja alá. És a jelek szerint szinte mindent tud róla, mintha árnyékként követné. Talán nincs is olyan messze? Bárhogy legyen is, Jean-Luc egy dologban biztos: a világ végére is elmenne érte.
A regényt Fodor Zsuzsa fordította. Itt beleolvashatsz:
Az utolsó tanítási napon, mielőtt elkezdődött volna a végtelenül hosszú vakáció, kalapáló szívvel Lucille iskolatáskájába csúsztattam levelemet. Egy magát felnőttnek tartó, ám attól igencsak távol lévő fiú minden ártatlan szenvedélyével fogalmaztam meg. Költői hasonlatokat keresve írtam le kedvesemet, nagy pátosszal jegyeztem le érzéseimet, minden létező, az örökkévalóságot jelentő szót felhasználtam, biztosítottam Lucille-t halhatatlan szerelmemről, felvázoltam a jövő merész vízióit, és egy nagyon is konkrét ajánlatról sem feledkeztem meg: megkértem Lucille-t, hogy a szünidő első napjaiban tartson velem egy romantikus csónakkirándulásra a Porquerolles-re, a Hyères-szigetek egyikére, amitől nagyon sokat vártam. Úgy terveztem, hogy este ott, a néptelen strandon átadom neki azt a kis ezüst gyűrűt, amelyet előző nap vásároltam vajszívű anyámtól előre elkunyerált zsebpénzemből. Aztán – végre! – sor kerülhet az ifjú, halhatatlan szerelmünket örökre megpecsételő, hőn áhított első csókra.
„Lángoló szívemet ezennel a te kezedbe helyezem. Szeretlek, Lucille. Kérlek, válaszolj mihamarabb!”
Órákig gondolkoztam, hogyan fejezzem be a levelet. Az utolsó mondatot először kihúztam, de aztán türelmetlenségem mégis felülkerekedett. Nem, egy másodperccel sem akartam tovább várni a szükségesnél.
Ma minderre visszagondolva, nevetnem kell. De bármennyire szeretnék is felülemelkedni az akkori fiú szerelmi rajongásán, be kell vallanom, egy csipetnyi szánalom is van bennem.
Mert ma már más vagyok, ahogy mindenki más is megváltozik.
Azon a reményteljesen kezdődő és tragikusan végződő forró nyári napon azonban azért imádkoztam, hogy Lucille viszonozza túláradó érzelmeimet: imádságom azonban tisztán retorikai jellegű volt. Szívem mélyén teljesen biztos voltam a dolgomban. Hiszen én voltam az egyetlen fiú az osztályban, akivel Lucille egy coup mystère-t evett.
Nem tudom, azon a délutánon miért kellett mindenáron Lucille-ék háza környékén ténferegnem. Talán minden másképp alakul, ha türelmetlenségtől és vágytól vezérelve lépteimet nem irányítom Les Mimosas felé, ahol Lucille lakott.
Épp be akartam fordulni a régi terméskő fal előtt vezető kis gyalogútra, amelyet valósággal benőttek az illatozó mimózabokrok, amikor meghallottam Lucille nevetését. Megtorpantam. A fal oltalmában, hátamat a durva falfelületnek vetve kissé előrehajoltam.
És ekkor megláttam őt. Lucille hason feküdt egy fa alá terített pokrócon, mellette jobbról-balról két barátnője. Mind a hárman vidáman nevetgéltek, én meg még elnézően arra gondoltam, hogy a lányok nagyon idétlenek tudnak lenni. De aztán észrevettem, hogy Lucille valamit tart a kezében. Egy levél volt. Az én levelem!
Dermedten álltam a mimózaágak zuhatagának rejtekében, ujjaimmal a fal naptól átmelegedett termésköveibe kapaszkodtam, és minden idegszálammal tiltakoztam az ellen, hogy tudomást vegyek a retinámba kegyetlen egyértelműséggel beleégő képről.
Pedig valóban ez történt. Lucille újra felhangzó vidám hangja úgy hasított bele a szívembe, mint egy üvegszilánk.
– Ezt hallgassátok: „Lángoló szívemet ezennel a te kezedbe helyezem” – olvasta affektált hangsúlyozással. – Meghalok a röhögéstől!
A lányok megint nagy vihogásban törtek ki, egyikük a hasát fogva fetrengett a pokrócon és egyre azt kurjongatta, hogy: – Segítség, lángol, lángol! Tűzoltót, tűzoltót! Au secours, au secours!
Képtelen voltam megmozdulni, dermedten bámultam Lucille-re, aki könnyedén és derűs kíméletlenséggel teregette ki legtitkosabb, legbensőbb érzéseimet, elárult, a földbe döngölt.
Minden porcikám égett, mégsem futottam, nem menekültem el. Hatalmába kerített a megsemmisülés szinte önpusztító, kéjes szenvedélye, fenékig akartam üríteni a méregpoharat.
Közben a lányok magukhoz tértek a röhögőgörcsből. Egyikük, aki tűzoltó után kiáltozott, kitépte Lucille kezéből a levelet.
– Te jó ég, hogy ír már ez? – sipította. – Milyen dagályos! Te vagy a tenger, mely ellep, te vagy a legszebb rózsa a… bokromon? … Oh là là, hát ez meg mit jelent?!
A lányok visongtak, én meg a fejem búbjáig elvörösödtem szégyenemben.
Lucille visszavette, és összehajtogatta a levelet. Nyilvánvalóan kitárgyalták már az egészet, és kiszórakozták magukat.
– Ki tudja, honnan másolta – mondta leereszkedően. – A mi kis költőfejedelmünk.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy előlépek rejtekemből, nekirontok, megrázom, leüvöltöm a haját, kérdőre vonom, de a büszkeség utolsó morzsája visszatartott ettől.
– És? – kérdezte a másik és felült. – Mit csinálsz? Elmész vele?
Lucille elmélyülten játszadozott arany tündérhajának egy tincsével, én pedig ott álltam, visszafojtott lélegzettel és a halálos ítéletemre vártam.
– Jean-Luckel? – kérdezte vontatottan. – Megőrültél? Mihez kezdenék vele? – És mintha mindez még nem lett volna elég, hozzáfűzte: – Gyerek az még! Nem vagyok kíváncsi rá, hogyan csókol. Pfuj! – Összerázkódott.
A lányok sivalkodtak a gyönyörűségtől.
Lucille elnevette magát, egy kicsit túl hangosan és harsányan, futott még át az agyamon, aztán süllyedni, zuhanni kezdtem, aláhullottam a mélybe, akár Ikarosz.
***
Nicolas Barreau (1980) Párizsban született, a Sorbonne-on tanult romanisztikát és történelmet. Ma egy könyvesboltban dolgozik a Szajna bal partján, de távolról sem életidegen könyvmoly. A Thiele Kiadónál megjelent, Párizsban játszódó, nagy sikerű regényeivel lelkes olvasók tömegeit hódította meg. A nő mosolya című – és rögtön a sikerlisták élére ugró – könyve magyarul 2013-ban, az Álmaim asszonya 2014-ben jelent meg.
