Lehet gyűlölni ezeket a fiúkat (vagy az ellenzéküket), továbbá azokat, akik nem gyűlölik őket eléggé. Megérteni nehezebb, viszont izgalmasabb meló. Nagy József interjúkötete, A vak komondor országa ebben segít.
A nagy pártokat a békés egyet nem értés kultúrája tartja össze. Számít, milyen tehetséges az első számú vezető, és hogy mindenki a megfelelő poszton álljon, de legalább ilyen fontos, hogyan rendezik vitáikat a politikusok házon belül. Mert az, hogy egy seregnyi tehetséges, hiperaktív ember sok mindenben nem ért egyet, törvényszerű, főleg, amikor a párt kormányoz. A léc ilyenkor magasabbra kerül. Azt, hogy milyen ez a kultúra Magyarországon, és milyenek azok az emberek, akiktől akár szakadhat is egy párt, megmutatja A vak komondor országa című interjúkötet, amelyben az utóbbi öt év fontos közéleti szereplői nyilatkoznak Nagy Józsefnek.
A már említett lécet sokáig szépen átugrotta, aztán csúnyán leverte az MSZP. A Fidesz viszont tanult annyit, többek között vetélytársa hibáiból, hogy az eddigi legnagyobb krízisét túlélte.
Ez egy éve történt. A G-napot épp Nagy József interjúja vezette föl a magyar sajtóban 2015. február 6-án. Elhíresült mondata szállóige lett. Rakpartra írták nagy betűkkel, megizzadhattak, akikkel letakaríttatták, és a külföldi tudósítók is, mire legfontosabb szavára megtalálták a nyelvükben a megfelelő kifejezést:
– Bayer Zsoltra ön azt mondta, hogy geci. Mondjon már egy jelzőt Orbán Viktorra is.
– Az is geci.
Simicska Lajos nyitja a vakkomondoros interjúkötetben a nyilatkozók sorát. Nagy József telefonon érte el, sietett, mert sürgősen ki kellett „basznia”, illetve neveznie embereket, ezért keveset beszélt. Mégis elég jól be lehet látni a világába, amely egy ideig határos volt a miniszterelnökével. Orbán Viktor nem szerepel a könyvben, mégis elkezd kirajzolódni róla itt egy érdekes portré, amelyet később szépen árnyalnak a további megszólalók. Illés Zoltán, a Fidesz környezetpolitikusa például így beszél róla, amikor elváltak útjaik:
Azt mondta, »drága Zoltán, én nagyon szeretlek téged, kiváló munkát végeztél, és mivel én olyan intézkedéseket tervezek a környezetvédelem és a természetvédelem területén, amik neked nem fognak tetszeni, azt javaslom, menjél el külföldre.«
Ezután nem sokkal fölajánlották Zoltánnak a dél-afrikai nagyköveti posztot. Ángyán József exállamtitkár a beavatást idézi fel:
Fazekas Sándorral együtt érkeztünk, leültünk, családias hangulat fogadott. Viktor begyújtott a tűzhelyben, ami nekem jól esett, mert kicsit meg voltam fázva. Ezt látta rajtam, kérdezte, főzzön-e egy teát, amit én elfogadtam. Azután a tárgyra tért azzal, hogy »professzor úr, ő lesz a miniszter«, és Fazekas Sanyira mutatott. Oh, mondom, gratulálok. »Remélem, nem haragszol, hogy lesz főnököd« – szólt Viktor, és nevetett. »Szükségünk van rád« – így folytatta. – »Én általában a minisztereimmel szoktam tárgyalni, de te más vagy, te végigküzdötted velem az elmúlt négy évet, kérlek, segíts nekünk.«
Ángyán „segített”. Aztán amikor úgy látta, nem megfelelően mennek a dolgok, lépett. Az interjúban elég jól elmagyarázza, miért, és üzen Orbánnak, 2012-ből. Ángyán botránya után, ha a párt nem is, támogatóinak bázisa szakadhatott volna, ez mégsem történt meg két évvel később: a Fidesz ismét győzött. Lehet kétségbeesetten gyűlölni ezt a csapatot, és kormányát, valamint a tökéletlen ellenzékét is egyúttal. Mégis célravezetőbb és elegánsabb gesztus egy választópolgártól, ha megpróbálja inkább megismerni azokat, akiktől ilyen lett a vak komondor országa. Egy politikust (embert) interjúiból úgy lehet jól megismerni, ha kemény kérdésekre kell válaszolnia, de érzi az őszinte érdeklődést; ha látja, hogy a beszélgetőpartnere rendesen felkészült. Az nem tesz semmit, ha azt is érzi, hogy aki faggatja, nem különösebben kedveli őt. Félreértés ne essék, Lázár Jánost, Rogán Antalt, Kósa Lajost, Pokorni Zoltánt és társaikat nem a folyosói huzat repítette oda, ahol állnak. Tehetséges emberek, jó szervezők, tudnak konfrontálódni, ha kell. Jól emlékeznek, kivel miben maradtak. Meg tudnak bocsátani, vagy épp szigorúan könyvelik, kinek mivel tartoznak. Elég jól jellemzi őket az is, amikor három mondatnál többet beszélhetnek kedvenc témájukról. Igazán akkor nyílnak meg, amikor árnyalniuk kell – többnyire azért, mert mást gondolnak egy ügyről, mint amit a tisztségükből adódóan képviselniük kell. Az egy-kétszavas, spontán válasz ezerszer többet mond, mint a preformált.
Eljöhet az a pillanat is az olvasó életében, hogy átgondolja: vajon tényleg joggal haragudott erre a fazonra? Kubatov Gábor listás esete nem annyira szimpatikus. Egészen más a szerepe egy másik, személyes adatokkal kapcsolatos ügyben. A Ferencváros élén állva kitart a vénaszkenneres beléptetés mellett. Komolyan gondolja, hogy a szitkozódó ultráknak nincs helyük a lelátón, még ha emiatt kevés is a néző. Fontosnak tartja, hogy megint lehessen feleséget, gyereket vinni futballmérkőzésre. Ő a magáét most is viszi, és amikor rákezd a kórus a Kubatov, takarodj!-ra, mond valami vicceset a fiának. Kövér László sem faltörő kos, inkább meditatív, tépelődő lélek Nagy Józseffel szemben ülve, mintha elfogyna belőle a szusz, amikor hosszabban kell beszélni. Csányi Sándorról, az OTP és az MLSZ vezéréről pedig az derül ki, hogy a magyar futballra, vagy a miniszterelnökkel való kapcsolatára vonatkozó kérdésekkel nemigen lehet zavarba hozni vagy megsérteni. Egészen más a helyzet, ha a Pick Szeged kézilabdacsapatára terelődik a beszélgetés.
A Szegedi Csanád-interjúnak – számomra ez volt a legérdekesebb – igazán megrázó része az, amikor az egykori politikus arra emlékezik, milyen szerepet szántak neki pártjában, a Jobbikban, miután kiderült zsidó származása:
Az első megalázó elnökségin azt követelte az egyik vezető, azonnal hirdessek sajtótájékoztatót, ahol – mint Pokorni, amikor kiderült az édesapja ügynökmúltja – sírva kérjek bocsánatot. Na de miért is? Mert a nagymamámat deportálták? (….) Fura, hogy amikor már az ötödik frakciótársam zsidózott, azon kaptam magam, kezd rosszul esni, hogy úgy általában bántják az összes zsidót.
Szegedin nevetni is lehetne, milyen szépen meg tudja magyarázni útját a hitleráj 2.0-tól a zsinagógáig. Nagy azonban aprólékos portrét fest egy olyan emberről, aki tűzön-vízen át ragaszkodik a gyökereihez, s ez a ragaszkodás fontosabb számára, mint maga a hagyomány, az addigi barátai és az egész világ. Ez kulcs lehet a többi szélsőséges figura megismeréséhez is.
A könyv szerzője nem akarja eltaposni a kígyót, mert nem ez a feladata.
Akkor mi?
Semmiképp sem a gyűlölködés. A második Bayer-interjúban bevallja, lelkiismeret-furdalással olvassa Tóta W. és Bayer jegyzeteit, mert a fiúk a maguk helyén sokat tettek azért, hogy a két oldal politikusaival együtt a szavazók is rühelljék egymást, kétségbe vonva a másik ember tisztességét, jó szándékát. Az interjút követő életrajzi blokk utolsó mondata – (Bayer) „Tündértemető című novelláskötete tényleg baromi jó” – egyértelműen jelzi: Nagy a szigorú kérdések dacára nem megsemmisíteni, hanem megérteni szeretne. Ez vonatkozik a csodabogarakra éppúgy, mint a filmrendezőre, a pszichológusra. Az ügy és az ember viszonya érdekli, és pontosan érzi, hogy néha nem kérdezni kell, hanem megállapítani. Ahogyan Balogh Józsefnél, a vakkomondoros interjú nyitányakor:
Hallom, mi történt.
– Én egy békés ember vagyok.
– Mégis koponyaalapi töréssel fekszik kórházban az élettársa….
Nem akarja mindenáron kitaposni a választ, azért annak mindig jelentősége van, ha megkegyelmez valakinek. És téved, aki azt gondolná, hogy a baloldaliakkal Nagy kíméletesebb. Gyurcsánytól megkérdezi, amire mindenki kíváncsi az E-nap óta: eljutott a csúcsra politikusként, ennél többet senki sem kívánhat, sikeresek a cégei, szép családja van, babázhatna: miért erőlködik még mindig? Medgyessy Péter egyik válaszára pedig azzal a mondattal kérdez vissza, amelyről tévéző nevelt lánya, Tornóczky Anita híressé vált annak idején: „és ezt így hogy?”
Az egyetlen pont, ahol a megértés szándéka idézőjelbe kerül, épp a vakkomondoros interjú felvezetése: „Jobban szeretjük az iróniát, mint a tökön rúgást, de most mégis azt kell mondanunk: ekkora faszkalappal régen találkoztunk.” A lakodalomból hajnalban, ittasan hazatérő, falunapra készülő politikus nem emlékszik semmire. Mégis ragaszkodik ahhoz, hogy az asszonyt a vak komondor lökte föl, nem ő bántotta. Tényleg elég siralmas élet ez, és nem is csak magáról állít ki itt bizonyítványt Balogh úr, hanem azokról is, akik utóbb megint megválasztották.
Jó lenne megérteni a népet, főleg ilyenkor. A magyar társadalmat, amelyben tényleg sok a jogos sérelmek szülte ellentét; az egyedi fajtát, amely, ha akarja, titokzatos, büszke idegennek érezheti magát keleten és nyugaton egyaránt. A szabadságharcos nemzetet, amelynek mintha mégis szüksége lenne megfellebbezhetetlen tekintélyre. Amikor Michael Rutland, az Egyesült Királyság tiszteletbeli bhutáni konzulja arról beszél Nagynak, hogy abban az országban a nép véget szeretne vetni a demokráciának, és vissza akarja állítani a királyságot, gyorsabban dobog a kedves olvasó szíve. Vagy ez lesz, vagy az, hogy mégis tudunk vigyázni magunkra, és képesek leszünk emberi módon beszélni egymással.
(Nagy József: A vak komondor országa. Terikétől Lajosig. 2010-2015 interjúk. Central könyvek, 2015, 4300 forint)
