Rövidesen megjelenik, február 20-tól kapható lesz a Park Kiadó gondozásában Dorthe Nors Karateütés című kötete. A dán írónő 2001 óta publikál regényeket, a nemzetközi elismerést meghozó novellagyűjtemény 2008-ban jelent meg dán nyelven és 2013-ben angolul. Sikere azóta is töretlen.
Dorthe Nors: Azon a nyáron (fordította Kertész Judit)
Azon a nyáron kezdett temetőbe járni, leginkább azokba, amelyekbe mások nemigen jártak. Gyakran meglépett egy-egy partiról, fogadásról, otthagyta a fehérbort, a szendvicset meg a felületes ismeretségeket, elbiciklizett a legközelebbi temetőbe, és keresett egy elhagyatott zugot. A Vestre temető túlsó végén, a grönlandi, faerői és hősi halottak sírjai mögött, a használaton kívüli kápolnánál nyugalomra lelt. A kápolna távol esett azoktól a parcelláktól, ahol halott sörgyárosok, lapkiadók és miniszterelnökök feküdtek váll-váll mellett. A fű sohasem látott szélvágó fűnyírót, és nem voltak a sírok között kis tavacskák méregdrága kacsákkal. Mindez Jütland isten háta mögötti tájaira emlékeztette, az elnéptelenedett falvakra, a bedeszkázott ablakú házakra. A temető közepén elburjánzott fűzfa alagút húzódott. Soha senki nem járt arra, ezért is szeretett ott sétálni, de szerette a zsidó és katolikus temetőt is, és ha jól választotta meg az időt és a helyet, az Assistens is békés volt.
Ám a kedvence a koppenhágai Frederiksberg és Valby negyed határán feküdt. Alkonyatkor volt az igazi. Késő júliusban még hosszúak a napok, és olyan az egész, mint egy túlburjánzott park. A középső ösvényen sétálva rég elfeledett festők és költők benőtt sírjára bukkant, a temető északi felén pedig egy területre, ahol mindent rózsa borított. A bokrok bekúsztak a sírkövek közé, a gyom is felütötte a fejét közöttük. Az a fajta volt, amilyen odahaza nőtt a lány anyjának kertjében. Kis fejű, halvány rózsaszín virágok nyíltak a bokrokon, a metszésükkel senki sem bajlódott. Lassú, kimért léptekkel körbe-körbesétált az ösvényeken, mintha valamiféle arabeszkeket rajzolt volna lábával a porba.
Harmincöt éves volt, és ezen a nyáron kerülte a barátnőit. Néha felhívták, és kérdezték, nem akar-e találkozni velük, de ő, ha csak tehette, köszönettel nemet mondott. Tudta, hogy aggódnak, és az általa választott megoldás arra, ami szerinte történt, borzolta az idegeiket, és különböző spekulációkra késztette őket. Olykor megkísérelte elmagyarázni nekik, de közben kellemetlenül érezte magát. Többen próbálták lebeszélni, és meggyőzni arról, hogy ez az állapot minden bizonnyal a magány vagy a biológiai óra következménye. Egyikük már-már vallatásnak vetette alá. Hogy biztos-e benne, és hogy okos dolog-e…, hogy nem lenne-e mégis jobb, ha… Mindnyájan ellátták jó tanáccsal, olykor kéretlenül. Tudta, miért járkál fel-alá és körbe-körbe a temetőben, fagylaltot nyalva és rózsaszirmot morzsolva ujjai közt. Várt, és miközben várt, maga mögött hagyta a múltját, és kezdte másképp látni a jövőt. Lassan járt, ha nem is áhítatosan, de töprengve, rácsodálkozva az apró dolgokra, amelyek érzése szerint jó ideje hidegen hagyták. Észrevette például a kusza bokrokban tanyázó kóbor macskákat. Figyelte, hogyan szürcsölik a vizet a medencéből a temető közepén. Meglátta a szarkafiókákat és a besüppedt sírokat, melyeknek előrehajló kövei azt a látszatot keltették, hogy a síremlék a halottal együtt mindjárt útra kel. A nyár előrehaladtával követte a rózsák fejlődését, virágzását és elnyílását. Megesett, hogy hazavitt néhány szál rózsát, amit az éjjeliszekrényén álló vázába tett. Nem nagyon gondolt a halálra. Leginkább az járt a fejében, milyen nehéz, hogy egy ideje szabad a jóra gondolnia, és hogy milyen lenne, ha a jó mégiscsak megtörténne.
Ami történt, nem volt különösebben látványos. Csak annyi, hogy találkozott egy férfival. Szerette, és az a mód, ahogyan szerette, lehetővé tette számára, hogy olyan mély rétegekbe ereszkedjék le önmagába, ahol a megfoghatatlan dolgok természetes szilárdságot nyernek. Otthon érezte magát ott, és tudta, hogy egyszer majd úgy tekint vissza erre a nyárra, mint amikor megszabadult a bizalmatlanságától. Érzései erősek és viszonzottak voltak. Ebben biztos volt, de tudta, hogy jó időbe telik, mire összekerülhetnek. A férfit nagy veszteség érte, és a gyász hosszúnak ígérkezett, ez nyilvánvalóvá vált abban a pillanatban, amikor a férfi az asztal fölött ránézett. Nem baj, gondolta, mert az a nézés semmi kétséget nem hagyott maga után, és ő átadta magát a reménynek, hogy ha a férfi egyszer eljön, csupa jót hoz magával.
