+ Irodalom

Akit a temtőben ér a szerelem…

temető

Nem nagyon gondolt a halálra. Leginkább az járt a fejében, milyen nehéz, hogy egy ideje szabad a jóra gondolnia, és hogy milyen lenne, ha a jó mégiscsak megtörténne.

Semmiképpen sem mesélhette el a barátnőinek, hogy így áll a dolog. Bizonyítékot akartak volna. Ki halt meg, miért sírt a férfi, nem lehet-e, hogy mindenről ő tehet? Hallani akarták, hogy a lány kellőképpen utánajárt-e a dolognak, és tisztában van-e azzal, mit jelent letenni a fegyvert valaki előtt. Vigyáznia kell, nehogy a férfi összetörje a szívét, mondták. Ez különösen fontos volt. Nehogy összetörje a szívét, mondták neki, miközben jégtábláról jégtáblára ugráltak, és arról álmodoztak, hogy belevesznek az áramlásba, elveszítik az eszméletüket, sodortatják magukat az árral, így igyekeztek kitölteni a bennük tátongó űrt, így próbáltak felszínen maradni, vigyázni, nehogy túl korán hazaérjenek kávézóra vagy buszmegállóra emlékeztető kétszobás lakásaikba. Mind szerelmet akart, nem kevesebbet, mint szerelmet. Feltétlen szerelem után sóvárogtak. Csak erről beszéltek. Erről beszéltek akkor is, amikor belekaroltak, és cipelték magukkal át a parkon, mintha a park sziget lett volna a viharban, amelyet túl kell élniük. És íme, ő most rátalált. A szerelemre. Ezt semmilyen körülmények között sem oszthatta meg velük, ezért járt azon a nyáron temetőbe.

Közben dolgoznia is kellett, reprezentálnia, de mihelyt végzett, felpattant a biciklijére, és már ott sem volt. Kora este átkerekezett a Park temető kovácsoltvas kapuján, elsuhant a halott festők és költők között a rózsakertig. Ott bóklászott a sírok között, csukott szemmel, hogy kirekessze a valóság részleteit, mintegy helyet biztosítva egyéb részleteknek, melyeket nagyon is szem előtt tartott, ilyenkor mindig a férfira gondolt, egyedül ő volt vele, képzeletben kezét a kezébe kulcsolta. A legkülönbözőbb jelenetekben látta magukat, volt, hogy csak némán mennek egymás mellett. Volt, amikor a férfi azt mondta, szereti. Effélékről beszélgettek, a temetőben, amikor el sem kezdett együttélésük különböző fázisaiban egymás mellett sétáltak. Szinte látta maga előtt a férfit, ahogy cikcakkban szaladgál, nyakában egy gyerekkel. Tisztán látta, hogy szaladnak ki a bozótból a kóbor macskák. Érezte a férfi ajkát, ahogy megcsókolja a mosdó mögött, látta, hogy a gyerek elesik és megüti magát, és hallotta, ahogy a babakocsi kerekei megcsikordulnak a kavicson. A férfi gyakran egy távolabbi padra ült le, és kezével paskolta a padot maga mellett, hogy ő is üljön oda, és ő oda is ült. Nem volt ebben semmi különös. Szeretett valakit, és közben a jóra gondolt, ami eddig történt, és a jóra, ami vár rá. A közlekedés zaja a Søndre Fasanvej és a Roskildevej felől távoli zümmögéssé halkult, ő pedig neveket lopkodott a sírkövekről a gyereknek, és ez jó volt, jó volt gondolatban a föld alá szállni, ahol egy nap majd ők is fekszenek csontig fehéren, egymásba gabalyodva, miközben fölöttük a világ megy tovább a maga útján. Nem baj, gondolta. Az ilyen halál jó, ezt majd neki is elmondja, ha egyszer eljön, és a gyereknek is, ha felnő, és egy szép napon talán elmondja egyik különösen boldogtalan barátnőjének is. De addig megtartja magának, járja a temetőt, vár, és néhanapján leguggol, hogy lássa, amint a macskák a nyakukat nyújtogatják a víz felé.

Oldalak: 1 2

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top