Hangját gyerekek milliói ismerik, estéről estére elkápráztat bennünket a Vígszínház színpadán, és most egy önéletrajzzal is meglepte rajongóit Halász Judit. „Nem születtem varázslónak” című könyvében mesél az életéről.
(Ha érdekel Halász Judit története, itt megrendelheted a könyvet a Park Kiadótól.)
Hatalmas életművet tud a háta mögött. Miért érezte szükségét, hogy önéletrajzot írjon?
Az ember emlékezete az idő múltával sokat változik. Bizonyos dolgok nagyobb jelentőséget kapnak, mások eltörpülnek, sok minden összekeveredik. Legjobb annak, aki naplót vezet, mert a naplóval visszaemlékezhet arra, ami különben elveszne. Ezt tapasztalatból tudom, mert néha én is vezettem naplót, és mikor évtizedek múlva megtaláltam régi írásaimat, sok dolgon meglepődtem. A Park Kiadó által kiadott könyv nem az én ötletem volt. Én inkább ellenálltam a kérésnek, amikor Tönkő Vera a könyv szerkesztője megkeresett Halmos Ádám kíséretében. Úgy gondoltam, hogy annyi érdektelen életrajzi könyvvel találkozik az ember, ha bemegy egy könyvesboltba, hogy ezek számát eggyel gyarapítani fölösleges. Aztán több találkozás és Orosz Ildikóval való megismerkedés után végül beleegyeztem.
Nincs könnyű dolguk a gyerekeknek manapság. A szülőknek kevés az idejük, az oktatásban drasztikus a színvonal-romlás. Ön mennyit lát ebből? Mennyit változtak a gyerekek ötven év alatt? Máshogy kell hozzájuk szólni?
A változást nem annyira az előadásaimon, mint inkább a családomban látom. Azok a gyerekek, akiket egy koncertre elhoznak, többnyire tudják, hogy hova jönnek. Amit látok, az az, hogy nagyon felgyorsult az idő. Amit régebben 12 éves koruk körül értek el a gyerekek, az mára 10 éves korra csökkent. Nagyon sok a technikai újdonság, ami nemhogy leköti őket, de sokan rabjaivá válnak, és nehéz az érdeklődésüket ettől elvonni, vagy más útra terelni. Egyébként a gyerekek legfontosabb tulajdonságai nem változnak. Ez meggyőződésem. Számukra legfontosabb ma is a biztonság, a szeretet és a rájuk való figyelem, a törődés. És persze a játék! A gyerekekhez szerintem sohasem kell másként szólni, mint a felnőttekhez. Csak tudnunk kell, hogy ők még kevesebbet tudnak a világról, kevesebb tapasztalattal rendelkeznek. És természetesen a hozzájuk szóló felnőtt bizalmát is érezniük kell.
Várkonyi azt mondta: „A színésznek jót tesz, ha ötévenként társulatot vált, mert az új közeg inspirálóan hat.” Elmesélte, hogy Marton Endre hívására átment volna a Nemzetibe, de Várkonyi végül nem engedte. Ezután nem volt vágya, hogy máshol, máshogyan folytassa a munkát? Mi volt az, ami ott marasztalta?
Nagy butaság lett volna, ha elmegyek. Mikor Várkonyi a társulatváltás előnyét megtapasztalta, még nem volt televízió és talán kevesebb film is készült. (Ezt nem tudom.) De az én generációm már együtt játszhatott Magyarország legjobb és legnagyobb színészeivel, akik esetleg másik színház társulatához tartoztak, a televízió jóvoltából! 120, vagy még több TV-játék is készült egy évben! De erről a könyvben részletesen szó esik. Ezenkívül életem legszebb és legtermékenyebb 14 évét töltöttem a Várkonyi vezette Vígszínházban.
Az egyik kis fejezet elején azt taglalja, hogy a koncertek végén mindig sok gyermek várt Önre, és megosztották Önnel a titkait, félelmeiket. Hogyan épülhetett ki ez a bizalom, ez a szoros kötődés?
Nem tudom. A versek hozták. A zene. Talán az én előadásom is, amivel sikerült eltalálnom a barátságukat megnyerő hangot.
Több interjúban említette, hogy inkább színésznek, mint énekesnek tartja magát. Mégis sok fellépése van, és nagyon népszerű. Most is inkább színésznek érzi magát?
Színész diplomám van. 50 éve az ország legnagyobb drámai színházának, a Vígszínház társulatának vagyok a tagja. Azt, hogy hogyan kell előadni egy verset, vagy egy dalt, azt is a Főiskolán tanultam, később pedig a magam elképzelése és tapasztalata, megfigyelései szerint változtattam rajta. Nincs zenei végzettségem. Énekesi is annyi, amennyit a Színművészeti Főiskolán megtanultam. És persze az énektanulást a főiskola után is folytattam, volt tanáromnál.
Az előttük járó színésznő-generáció körében nem volt jellemző a gyerekvállalás, írja. Manapság ismét központi téma a gyerekvállalás kérdése. Ön mit gondol erről? Önnek nehéz volt összeegyeztetnie a magánéletét és a szakmáját?
Azt hiszem, ez álprobléma. Ha valaki gyereket akar, akkor a vele való törődést is meg kell tudnia oldani. Minden szakmának, minden hivatásnak meg vannak a maga buktatói, ilyen az élet…
Sokszor említi a könyvben, hogy a színészi pályán szerzett készségei sokat segítették az éneklésben. A magánéletben hogyan támogatták Önt ezek a képességek?
Soha nem kevertem össze a színpadot a magánéletemmel.
„Nem születtem varázslónak” a könyv címe, mégis azt gondolom, hogy az lett belőle. Rengeteg mesélnivalója van, sok gyermek, kolléga és rajongó szemében valódi varázsló. Mégis, melyek azok a tulajdonságok, amelyektől az ember hiteles lehet a színpadon? Mi az, amivel varázsolni lehet?
Ha ezt tudnám, megírhatnám a Harry Potter a színházban c. könyvet. Azt hiszem, hogy a figyelem itt is kulcsszó. Várkonyi azt mondta, hogy a jó színész legfontosabb tulajdonsága a jelenlét. Amikor nincs szöveg, amikor nem ő van a jelenet középpontjában, akkor is legyen jelen, legyen ott az az ember, akit ő képvisel, akit ő játszik.
„Mindenik embernek a lelkében dal van.” Sosem gondolt arra, hogy saját verset írjon és megénekelje?
Még sosem próbálkoztam ilyesmivel. Talán szerencsém volt, mert a magyar irodalom olyan bőkezű, hogy mindig megtaláltam azt a verset, amit énekelni szeretnék.
Azt írja a könyvben, „a színészek élete meglehetősen szervezetlen, mindig a pillanatnyi munka függvénye.” Hogyan sikerül megtartania az egyensúlyt? Lehet-e egyáltalán egyenletes teljesítményt nyújtani?
Az egyensúlyt sajnos nem mindig sikerül megtartani. Vannak nehéz és örömteli időszakok. Azt hiszem, csak Zsdanov gondolta, hogy bármikor lehet remekműveket alkotni. A kevésbé sikerült művek beletartoznak minden művész-féle életébe, így a színészébe is. Akkor úgy érezzük, felborult a világ, egészen addig, amíg egy jól sikerült produkció ki nem húz ebből a mélypontból.
Mi a vonzó az alkotásban?
Mert játszani jó! Ezt már a gyerekek is tudják! Az éneklés nekem örömöt szerez. szerepekre és előadásokra gondolni jó érzés, mintha valami jelet hagyna magáról az ember, hogy itt jártam, itt éltem, így gondolkoztam a világról.
Rengeteg emléket megosztott velünk, az első tenyérizzadós fellépéstől a gyermekszületésen át a színházi próbák izgalmáig, nehézségéig. Melyik a legkedvesebb emléke?
Ha már annyit beszélek a magyar költészetről, akkor hadd válaszoljak erre egy Szabó Lőrinc idézettel:
„Mi volt szép? Mi még? Kapásból s ahogy
Kína mondja: a Tízezer Dolog,
az Egész Élet.”
Ön látta, hogyan működött a színház régen, és látja, hogyan működik most. Mit gondol, mi a mai színház feladata?
Az erről való gondolkozáshoz kevés az idő és a hely egy interjúban. Annyi biztos elmondható, hogy sokféle színház létezik, és mindegyiknek van közönsége. Musical, bulvár, kabaré, operett, vagy művészszínház. Számomra minden korban a legérdekesebb színház az, amelyik társadalmi problémákkal foglalkozik. Ha meggondoljuk, ide tartozik a Rómeó és Júlia is, de a Pisti a vérzivatarban szintén. Sajnos kevés ilyen magyar darab születik manapság.
Rengeteg emlékezetes színházi- és filmszerepe volt. Mennyire érezte magát szabadnak a pályája során? Sikerült véghezvinnie a terveit, álmait?
Ez nagyon nehéz kérdés. Erről egy újabb könyvet kellene írni. Dióhéjban annyit, hogy a színész akkor érzi magát szabadnak, ha egy jó szerepet jó előadásban jól játszik. Ezek a szabadság percei! Egyébként pedig igencsak kiszolgáltatott sok mindennek és sok mindenkinek. Volt, amit sikerült véghezvinnem, volt, amit nem. Szomorúsággal, sértettséggel viszont nem lehet élni, ezeket jobb elfelejteni.
