Színházba általában nem szórakozni járok. Szerencsére a pesti színházi élet számos olyan remek darabot kínál, amiből az ember egyszerre meríthet erőt, és tanulhat az életről. Gáspár Ildikó legújabb rendezése az Örkény Színházban mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik. A rendszerváltáskor játszódó Apátlanok kiváló és elgondolkodtató családi dráma, társadalmi látlelet és színházi alapanyag. A rendezőnőt személyes élményeiről és a múlttal való szembenézés fontosságáról kérdeztem.
Az előadás címe „Apátlanok”. Pontosan mit takar ez a nemzedék?
Az “apátlanság”, az “apátlan” nemzedék régi toposz. A II. Világháború utáni nemzedék azért hívta apátlannak magát, mert az apák vagy eltűntek, elestek a háborúban, vagy lelkileg-testileg megnyomorított emberként tértek haza. A 40-es évek végén és az 50-es években, vagyis már a szocializmusban született, és abban szocializálódott gyerekek – és most az átlagemberekről beszélek -, beletörődtek, hogy a szabadságuk bár korlátozott, az állam óvó karja megvédi őket. Huszonévesen választanak egy munkahelyet, és majd onnét mennek negyven évvel később nyugdíjba. Az állam gondoskodik lakásról, szociális ellátásról. Ez a nemzedék a mi szüleink. A mi generációnk apátlansága abból fakad, hogy a mi apáink-anyáink nem tanulták-tanulhatták meg az önállóságot, és amikor a rendszerváltáskor már lehetett, a legtöbben elbuktak, csődbe mentek. Csalódott, kiábrándult emberek lettek, a gyerekeik pedig, a mai 30-as, 40-esek azért találják nehezen a helyüket, mert nem kaptak valóban használható mintát a szüleiktől. Még tapasztalhattuk a szocialista rendszert, aztán az óriási lelkesedést a rendszerváltáskor, végül csak a kiábrándultságot és a tévelygést.
A darabból a rendszerváltás története rajzolódik ki. Ön hogyan élte meg ezt az időszakot?
Hogy mindenki a szabadságról beszélt, hogy mostantól mindent lehet. Én olyan nagy változást – a lelkesedésen kívül – nem tapasztaltam, hiszen nekünk addig se nagyon volt pénzünk, és utána se nagyon lett. Apám vállalkozni kezdett, de néhány év után belátta, nem neki való. Végül 1995-ben elhagyta az országot, azóta is külföldön él.
A darabbal kapcsolatban korábban elmondta, hogy tükröt szeretne tartani, vizsgálja a frusztrációt és az önbizalomhiányt. Miért ilyen fontos számára a múlttal való szembenézés?
Hajlamosak vagyunk elkenni a saját hibáinkat, és előszeretettel mutogatunk másokra. Amikor az ember úgy dönt, hajlandó “alámerülni”, megvizsgálni a saját múltját, akkor megteszi az első lépést is, hogy ezt a múltat a sajátjának tekintse, az élettörténete részének, aminek az alakulásáért maga is felelősséggel tartozik. Tehát nem(csak) mások a hibásak.
Családos emberként milyen tapasztalatokkal, elhatározással közelített a darabban megjelenő családi problémákhoz?
Amikor az ember rádöbben, hogy régóta öröklődő, nemzedékről-nemzedékre szálló, hazug szülői mintát követ, elhatározza, hogy ezen változtatni fog. A nálunk öröklődő minták alapja a megfelelés fontossága. Belesimulni a tömegbe, az autonómia káros, sőt, bűn. Ez utóbbi talán valóban a szocialista rendszerből fakad. Csakhogy az autonómia az alapja az önálló, felnőtt létnek. Ez az ellentmondás taszítja az embert újra és újra konfliktusba önmagával. A rettegés, hogy nem fogadnak el minket, arra késztet, hogy a gyerekeinkbe is beleneveljük a rettegést, hogy meg kell felelni a tanárnak, az iskolának, a többieknek. Ettől az automatizmustól sürgősen meg kellene szabadulnunk, hogy a gyerekeink boldog, szabad felnőttek lehessenek.
Mikó Csaba drámája 2013-ban díjat is nyert. Miért most érezték szükségét, hogy színre vigyék az Apátlanokat?
Már 2012-ben, amikor először olvastam, mondtam Csabának, hogy szeretném megcsinálni. Most kaptam rá lehetőséget.
Az írott műből indult ki, vagy azokból az érzésekből, belső képekből, amelyeket láttatni kívánt? Mire szeretett volna koncentrálni, és miért?
Természetesen mindkettőből. Csaba darabja nagyon inspiráló. De fontos volt az is, hogy Boros Lőrinccel rátaláltunk erre a díszletre, Izsák Lilivel pedig a jelmezre. Ezek már meghatározták, hogy milyen képeket „láthatok.”
Mit tartott szem előtt, amikor kialakította a rendezői koncepciót?
Nagyon fontos volt a szereposztás, sokáig gondolkodtam rajta. Az olvasópróbán aztán már úgy éreztem, hogy nagyon jól döntöttem. Alapvető volt, hogy a színészek is azt a generációt képviselik, akikről a darab szól. Patkós Marci esetében pedig az volt a fontos, hogy ő már egy másik, fiatalabb generáció. Az már véletlen – nem tudatos döntés – hogy rajta kívül mindannyian vidékiek is vagyunk: tehát a kisvárosi lét sivársága-kilátástalansága, ami a darabban megjelenik, számunkra saját emlékekkel támasztódik alá. Ezekből is dolgoztam, merítettem.
Az előadás szereplői mind fiatalok, akik számos problémával szembesülnek a családi berkeken belül. Mi jut eszébe a gyermekkoráról?
Hogy sokat voltam táborban, napközis és nyári táborokban, de még úttörőtáborban is. A szüleim sokat dolgoztak, „kulcsos” gyerek voltam, a nyakamban egy zsinóron lógott a lakáskulcs.
A drámának van egy dokumentarista jellege is. Milyen formanyelvvel dolgozott végül?
Próbáltam megőrizni az egyensúlyt – a darabhoz hasonlóan – a történetbe való alámerülés, átélés és a dokumentarista felmutatás, a demonstráció között. Nem fektettem le szigorú szabályokat, hogy a kettő között bármikor ki-be lehessen járni. Ezt a szabadságot nagyon nehéz volt a gyakorlatban alkalmazni, de napról- napra nagyobb biztonsággal mozogtunk benne.
Az Apátlanok egy súlyos, titkokkal és problémákkal terhelt család tagjainak életét mondja el, miközben a gyerekek, az „apátlan nemzedék”, növekedésével párhuzamosan Magyarország elmúlt évtizedeinek képe is kirajzolódik. Mire fókuszál jobban a darab? Családi dráma vagy inkább társadalmi, történelmi látlelet?
A darab egy átlagos család életének alakulását követi nyomon, fölé emelkedik a direkt politizálásnak, hiszen nem is ez a fontos. Az előadás vizuális részében, videó montázsokban próbáltam meg felmutatni a történelem párhuzamos történéseit, hogy azért érzékeljük, hogy a fikció, amit nézünk, a történelembe ágyazódik, egyfajta áldokumentarista jelleggel.
Mit gondol, sikerült megoldást találni a darabban megjelenő konfliktusra, problémákra? Vagy lehet-e egyáltalán megoldást találni?
Sok beszélgetéssel, alapos munkával szerintem, igen. Az ember sokszor azt hiszi, az ő élete különleges, senki nem él olyat. Pedig – mivel gyakran közhelyek mentén éljük az életünket – kiderül, hogy a többieké is bizony nagyon hasonló. És a sok hasonlóság közepette megmutatkoznak a jellegzetes hibák is, amiken javítani lehet.
