Hogyan élték meg a rendszerváltást az Örkény művészei?

12473924_1645693819014670_460199789592029454_o

Péntek este mutatják be Gáspár Ildikó legújabb rendezését, az Apátlanokat az Örkény Színházban, amelyben a rendszerváltás évei rajzolódnak ki. Az előadás kapcsán megkérdezték a darab szereplőit, hogyan telt a gyermekkoruk, hogyan élték meg ezt az időszakot.

Kerekes Éva:

Nekem a gyerekkoromról a hóesés jut eszembe, meg a mesevilág. Nagyon sokszor felkeltem éjszaka is, néztem a lámpánál, hogy még esik-e a hó, mert az olyan megnyugtató volt. Két mesefilm volt, amit nagyon szerettem, a Holle anyó meg a Tizenkét hónap. Emlékszem, amikor először kellett nekem lebonyolítani a Karácsonyt, a gyerekeket levitte az apukájuk délután, amíg én csináltam a fát, meg rohangáltam a lakásban. És pont akkor kezdődött a Holle anyó a tévében. Ott tudatosult bennem, hogy na jó, ezt most már nem tudom megnézni. Másról kezdett el szólni minden.

Patkós Márton:

Én nem éltem meg a rendszerváltást. De majdnem, végülis. Mindig az a mondat jut eszembe arról a rendszerről, hogy mindenkinek megvolt mindene, és mégse csinált senki semmit. Meg hogy akkora egyenlőség volt, hogy mindenki ugyanannyit keresett, és mindenki ugyanannyit kellett, hogy érjen – legalábbis erre emlékszem a tanulmányaimból, meg a felnőttek elbeszéléséből. Persze erről nem nagyon szoktunk beszélgetni, de van, amikor apukám mesél erről-arról.

Nagy Zsolt:

89-ben tizennégy éves voltam. Amikor vége lett a szocializmusnak, az emberek féltek, hogy elvesztik a munkájukat a fatelepen. A szüleim is elvesztették, de megpróbáltak talpon maradni. Én ekkor mentem gimnáziumba.
Amikor elhagyod a falut, átmégy 15 kilométerrel odébb, elkezdesz nyitni. Megpróbálsz felnőni, férfi lenni, olyan erényeket mutatni, amikre felfigyelnek, amikkel barátokat szerezhetsz. Ha apádnak nem tetszett a hosszú haj, akkor nyilván hosszú hajad lett. Anyám látott is egyszer a kapuból egy Republic koncerten, ahogy az első sorban ráztam a hajamat, és nagyon megijedt. Hogy lehet ilyen hülye a fia, hogy ott áll és rázza a haját?

Tenki Réka:

89-ben négy éves voltam. Így nem voltam kisdobos, később nem voltam cserkész. Én már divatmazsorettes voltam. Leginkább a logopédia érdekelt. Azt tudtam, hogy segíteni szeretnék az embereknek, és hogy nem akarok felnőttekkel foglalkozni, mert felnőtteken nem lehet segíteni, csak gyerekeken. Legalábbis így gondoltam akkor. A felnőttek nem fogadnak el semmit, kialakult véleményük van mindenről.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!