Kavasze Naomi: Bablekvár (Japánul: An, 2015)
Ferber Katalin, 2016 január, Berlin
A sokféle finomságok egyike Japánban egy könnyű, meleg süti, két lepényke között vörös babból készült lekvárral. Gyerekkoromban, az ötvenes években nagyanyám készített hamis gesztenyepürét főtt és paszírozott babból. Emlékszem ma is, milyen csalódott voltam…
A film, melyet Kavasze Naomi filmrendezőnő készített, nem valószínű, hogy igazán megérinti a Japánon kívül élőket. Kevesen tudják, kevesen értik mindazt, ami miatt a három főszereplő mindegyike gyakran elsírja magát. Aki azonban hosszabb ideig élt a szigetországban, ismeri a japán társadalom néhány titkát, így a kirekesztettekét is, maga is végigsírja a filmet.
Egyszerű történet. Szentaró egy vidéki kisváros sütödéjének tulajdonosa keres maga mellé egy segítőt, mert egyedül nem bírja már a munkát. Tokue 76 éves idős asszony kopogtat be hozzá egy reggelen, s szinte könyörög, hadd dolgozzon Szentaróval.Többszöri elutasítás után Tokue egy nap egy dobozban bablekvárt visz Szentarónak, kóstolja meg, mondja, szinte gyermeki mosollyal, s hosszú időre eltűnik. A lekvár, ami a sütemény tölteléke, fenséges. Amikor Tokue hónapokkal később újra felbukkan az üzletben, Szentaró örömmel veszi fel üzletébe. A sütőde, mely egy csöppnyi hely, ahova mindössze egyetlen asztal fér be, minden nap tanítás után három középiskolás törzshelye. Egyikőjük, Vakada, komoly lány, ritkán nevet a többiekkel, tekintetéből azonban okosság, és szavakkal aligha kifejezhető szeretet árad. Így lesznek barátok ők hárman, Szentaró, Tokue és Vakada. Tokue, miközben a bablekvárt készíti, úgy beszélget az üstben lassan fortyogó babszemekkel, mintha édes gyermekei lennének. Néhány nappal később a süteménybolt előtt hosszú sorok kígyóznak, mindenki az új ízt akarja kipróbálni, s a kisvárosban gyorsan terjed a híre, hogy a sütemény sokkal finomabb, mint valaha.
Szentaró egyedül él, nagyon magányos, esténként a helyi kocsmában próbál valamelyest megszabadulni kimondatlan szomorúságától. Szentaró volt felesége egyik nap megjelenik az üzletben, s eltorzult arccal figyelmezteti Szentarót arra, hogy Tokue leprás, (melyből mi, a nézők, csak annyit látunk, hogy az idős asszonynak mindkét keze deformálódott) és attól tart, hogy a vevők még valami fertőzést kapnak a beteg öregasszonytól. Szentaró nem titkolt felháborodással elzavarja a nőt a boltból, miután kézfertőtlenítőt ad neki. A feleség arra is figyelmezteti, hogy az egész üzletet fertőtleníteni kellene.
A (rém)hír azonban szélsebesen terjed, a vevők elmaradnak, senki sem jön, Vakadát és osztálytársait kivéve, aztán ők is elmaradnak. Tokue szomorúan abbahagyja a munkát, nincs már kinek készítenie fenséges bablekvárját.
Szentaró összeomlik, Vakada tartja benne a lelket, s együtt meglátogatják Tokuét a városon kívül található, ma már nyitott leprakolónián.
Japánba a lepra az orosz-japán háború után érkezett, a hazatérő katonákkal.
1906-tól minden leprást “napfelkelte előtt, zárt szállítóeszközben” kellett a településektől távol létrehozott kolóniákra vinni a hatóság utasítására. Mindent elvettek tőlük, a nevüket is. A kolóniákról soha többé nem jöhettek ki. Bár a lepra gyógyszere a negyvenes években már használatos volt, s a japán egészségügyi hatóságok is ismerték, az egészségügyi minisztérium alkalmazottai úgy döntöttek, hogy nem engedik ki a zárt kolóniákról ezeket az embereket.
Bajkeverők lennének ennyi év elzártság után
– szólt az erről szóló feljegyzést készítő hivatalnok indoklása.
Természetesen a világon mindenütt elkülönítették a leprában szenvedőket az egészségesektől. Az azonban, hogy megfosszák őket nevüktől, családjuk nem tudhatott hollétükről, újszülöttjeiket a rendelkezés szerint nem hagyhatta életben az orvos, valószínűleg “egyedi megoldás” volt. Elvették mindenüket. A hatvanas évektől megpróbáltak szabad emberek lenni, hiszen a gyógyszert megkapták, nem fertőztek senkit, ez azonban a kilencvenes évek végéig csak álom maradt. 2001-től a még közülük életben levők, körülbelül tízezer ember visszakapta szabadságát.
Egyikőjük Tokue, a fantasztikus, semmihez sem hasonlíthatóan finom bablekvár készítője. Amikor Szentaró és Vakada, a diáklány felkeresi őt otthonában, könnyes szemmel emlékezik vissza az üzletre, a virágzó cseresznyefákra az üzlethez vezető úton, s belenyugvóan mondja: nagy öröm volt dolgozni.
Nem sokkal később a volt feleség felújítja az üzletet, és Szentarónak már nincs helye a vendéglővé kibővített helyen. A férfi újra inni kezd, aztán elmegy újra Tokuéhez, őt azonban már nem találja életben. Lakótársa és barátnője meséli el, hogy emlékére cseresznyefát ültetett. Gyönyörű virágnyelv: a leprában megbetegedettek hamvait évtizedekig nem lehetett nyilvános temetőkben elhelyezni.
A film utolsó képsora Szentaró, aki mozgó árusként a cseresznyevirágzást ünneplőknek ajánlgatja a bablekvárral töltött süteményeit.
Ma már minden hozzáférhető a leprában megbetegedett japánok bánásmódjáról, szabadon engedésükről. E film azonban arról szól, hogy az előítéletek és a tájékozatlanság makacsul tartja magát a mindennapokban. Mindez a 21. század hipertechnológiáját gyártó országában, Japánban.
Egy pillanatig sem merül fel egyetlen, a filmet némi csodálkozással néző európaiban, hogy a kirekesztést nem lehet technológiával sem elrejteni, sem legyőzni. Köszönet Kavasze Naominak ezért a filmért. Reményt ad.
- Itt Ferber Katalin Az elárult Japán – Út Fukusimáig című könyvéről olvashatsz
- Ha tetszett a könyv, itt megrendelheted a könyvet, itt pedig az e-könyvet
