Az utóbbi években nem vártam úgy filmet, mint Sorrentino új moziját, a Youth-t. Ennek két oka volt: 1. falun élek, ingerszegény környezetben 2. előző filmje, A nagy szépség olyan húrokat pengetett, amit filmtől mostanában nem kaptam. Láthatóvá tette az időt, és abban az idő megélésének szépségét.
Sorrentino a titok birtokában van, amit mozi embernek adhat: a valós idő átélését a szépség energiájával mozgatja. Pont fordítva, mint Tarr Béla. Nyugati kontra keleti látásmód. A nyugati művészet nem a nyomorúságból építi a metafizikáját. Nagy szavak, de több mint ötven év után esett le.
Az előzetese alapján ugyanazt az élményt vártam a Youth-tól, mint A nagy szépségtől. A képek és a zene az Ifjúságban is lenyűgözőnek ígérkezett.
Ráadásul a film egy svájci luxus pihenőhelyen játszódik, amit magyarul szanatóriumnak hívnánk, de ez azért kicsit más. A vakszerencsének köszönhetően fél évet bolyongtam a svájci hegyekben és városokban, ahol a fenti állítás revelációként született meg bennem a nyugati művészetről. Egy ilyen luxusszanatóriumból nézve az idő is másképpen telik. Elláthatsz az életed elejére, egészen az ifjúságod kezdetéig, és elláthatsz a másik végpontba, egészen az elmúlásig.
A Youth-nak valójában minimális a története, mert nem az a hagyományos eleje-közepe-vége óvodás sztori, hanem valós embereket és nem karaktereket látunk, akik nem játszanak, hanem léteznek a filmen. Michael Cain és Jane Fonda öregedő testének időtől elnyűtt bőrfelülete épp olyan valóságos, mint Miss Universum csupasz és feszes feneke.
Kis történetekből építkezik az Ifjúság, beállított képekben zseniálisra csiszolt párbeszédek hangzanak el, sokat tanulhatnak belőle a hazai forgatókönyvírók. Az viszont biztos, hogy akinek bejön ez a film, már nem fiatal. Mert a korosodó képes látni élete mindkét végpontját, átélte az ifjúságát, a végét pedig közvetlenül maga előtt tolja. Az ifjúságban pedig csak jelen idő van, mert épp azt éli, a vége pedig onnan beláthatatlan. A filmmel lemérhetjük, éppen hol tartunk.
S ami valójában kissé csalódást okozott Sorrentino mester új filmjében, az éppen ez. Épp szükségem lett volna egy adag szépségre, de helyette az elmúlás időmértéket kaptam egy zokogó, kiöregedett karmester, egy ablakon kiugró, épp megbukott filmrendező képében. Nem elegendő a gyönyörű női test látványa, arra a hitre van szükség, ami az élet erős pillanatait képes megélhető értelemmel feltölteni.
A nagy szépség ezek szerint inkább szólt az ifjúságról, míg az Ifjúság az öregedésről. Mindkettőt látni kell ahhoz, hogy legalább sejtésed legyen arról, miért jártál itt.
