+ Film

A punci kontra régi udvarok illata

A nagy szépség borzalmasan jó film, de sokan nem szeretik, mert még nagyon szépek és fiatalok.

A nagy szépség borzalmasan jó film, de sokan nem szeretik, mert még nagyon szépek és fiatalok.

Sajnos túl sokféle véleményt olvastam össze Paolo Sorrentino A nagy szépség című filmjéről ahhoz, hogy nagyjából egyikkel se értsek egyet.

Volt, aki Buñuel A burzsoázia diszkrét bája című filmjéhez hasonlította, mondván, rég nem született olyan alkotás, ami ennyire precízen bemutatja a felső tízezer semmirekellőségét.

Mások kimondottan azonosították a filmbéli életvitel sekélyességét a film sekélyességével, mondván, fárasztó ez a majd’ két és félórányi semmitmondás.

Nyilván sokféleképpen lehet értékelni, ezzel együtt nézni egy filmet, mások a receptoraink, sőt, a tapasztalataink filmről, életről, netán művészetről. Én előhozakodnék itt egy szubjektív, ennek ellenére talán mégsem vitatható állítással. Nálam akkor működik a film, könyv, festmény, ha képes kibillenteni a valós időérzékelésből és áthelyezni a saját idejébe, ahol úgy járok-kelek az illúzióban, mint egy álomban, ugyanakkor az illúzió és valóság közötti folytonos feszültségkisülésben magának a határtalan időnek a természete válik szinte hétköznapian érzékelhetővé. Ilyen volt számomra, amikor életemben először láttam Van Goghot a d’Orsay-ban, magamra kellett zárnom az ajtót a mosdóban, nem akartam nyilvánosan fölbőgni a gyönyörűségtől. És ilyen Rajmond Carver szinte minden novellája. És ilyenek voltak régen Szegeden a Metanoia Színház előadásai. És most ilyen nekem A nagy szépség is.

Épp ezért nincs kedvem szokványos kritikát írni róla. Ha az ember párbeszédbe kerül egy filmmel, minden porcikáját elfogadja. Ha zökkenő nélkül lejön a rendező műteremtő szándéka, és szinte tapintható, hogyan töprengett el a választási lehetőségek között, akkor nincs gyanakvás. A kapcsolat kétirányú film és néző között.

582955_grande-bellezza-scena-hotArra gondoltam, majd a főszereplő, Jep (Toni Servillo) első bonmotjával indíthatunk, az mindig bejön, ha beismerjük, hogy a világ közepe a punci, mi mégis a régi udvarok illatát kedveljük. A hazugság is lehet szép, szereti ő mindkettő illatát. Szép az, ahogy döglusta egy ember, és megáll a hajnali utcán, és a fákat nézi. Szép az, hogy tudod, most az apácában a nőt nézi. És az is szép, mikor kioktatta lassú tűzön főtt barátnőjét arról, hogy a temetésen nem szabad sírni: erre föl mégis elsírja magát. Aki nem érzi ezeknek a finomságoknak, pontosan az ember eredendő kétszínűségnek az szépségét, annak, persze, halálosan sekélyes lesz ez a film. Ugyanis nem a filmben, hanem bennünk kell megtörténnie, a film ehhez csak gyúanyag, katalizátor, protézis.

Megboldogult filmkritikus koromban, persze, én is így dobálóztam a lózungokkal, mert fogalmam sem volt róla, hogy a művészet az időről beszél, az idő abszurd metafizikája a tárgya, s bár bonyolult gondolati dolgok ezek, a művek mégis egyszerű ecsetvonásokkal és szavakkal állítják elő, amely egyszerűség létrehozásához maga a szerző ég bele a műbe.

A film nagyjából azzal indít, hogy a „Rómát látni és meghalni” mottóval összeesik egy japán turista, majd Jep féktelen születésnapi bulijába kanyarodunk. Igen, a felső tízezer élvezi az életet. Úgy, ahogy. De ez az indítás nem erről szól, hanem arról, hogy fölvegyük egy, a 65. születésnapját ünneplő férfi időperspektíváját. Neki már minden perc az örökkévalóság. Nincs előre és nincs hátra, csak a jelen létezik, a jelen megélése – mint a buddhisták környékén többnyire.

cinema-la-grande-bellezza-081

A nagy szépség újra és újra nézhető film, mint a klasszikusok. Méltán Fellinit idéző volt az a rész, melyben egy bájos zsiráfot tüntettek el egy szempillantás alatt, egyetlen dramaturgiai húzással. Előbb a cirkuszos beszélt hozzá, ám míg a barátja búcsúzott tőle örökre, a zsiráfot egyszerűen elvezették. Jepnek mégis úgy tűnt, valóban szemfényvesztés történt. Az igazi mágia ilyen, az illúziódat használja. És talán ennek az illúziónak köszönhető az a finom valláskritika, ami önmaga abszurditásában jeleníti meg a szegénységgel eljegyzett nővér gyökérrágó és lépcsőkaptató szenvedéseit.

Ha nem láttad, nézd meg, és ne higgy a kritikusoknak, mert nem a művet, saját nézőpontjukat kritizálják.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top