Karinthy üzenete a 85 évvel ezelőtti szilveszter éjszakáról

Az év utolsó napja a mulatásról szól, de meg kell mondjam, ettől a „kényszerünnepléstől” a hideg kiráz. Soha nem értettem miért kell ezen a napon mindenáron örülni, állatra innia magát a hétköznapokon visszafogott, minta állampolgárként viselkedő hivatalnokoknak, a gimnazista lányoknak, fiúknak, vagy bárkinek, amikor ezt ugyanúgy megtehetik a hét összes többi napján.

Valahogy úgy vagyok a szilveszterrel, mint gyerekkoromban a cirkuszi bohóccal: az eljátszott, erőltetett vidámkodás megrémít, elborzaszt. Karinthy Frigyes kötetcím-adó versét újraolvasva viszont megvigasztalódtam, ezzel nem vagyok egyedül.

Karinthy Frigyes

Üzenet a palackban

A költőt kérdik, miért nem ír verset?

1930. Szilveszter

(Nehány sor elmosódott, aztán…)
. . . . . . . . „az ujjam
gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal
tartom a kormányt. Nagyon csikorog
A szárnyakról vastag jégcsapok. A
motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán
horkol, itt bent. Szörnyű hideg.
Nem tudom, milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze?…)
Közel, távol üres. Minden
mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle
súlymérő, meg az akadémi finom szerkezet,
Meg a Marinetti-inga. Gondolom
mégis magasan, mert a pingvinek
nem kapják fejüket fel, ahogy ferdén
sivít, hasítja a csilingelő északi fényt
fölöttük légcsavarom. Már nem hallanak. Itt
nincs jel. Lent valami sziklavidék. Új Föld?
Ismeretlen? Leírták? Kicsoda? Talán
Scott? Strindberg? Byron, Leopardi?
Nem tudom. Bevallom
nem is érdekel. Fázom, keserű,
Szörnyű keserű ennek a híg levegőnek az íze –
Lehet, hogy az orrom vére eredt el.
Éhes vagyok… Kétszersültem kifogyott
Valami ismeretlen csillag hunyorít
Amerre pislogok éppen. A fókaszelet
Megromlott. Mi lehet az a csillag?
Talán már… onnan túlról? Brr… Hányadika lehet?
Szerda? Csütörtök? Vagy Szilveszter? A tűzhely
körül ki melegszik most, testvérkék
Éneklő madarak
Érzelmecskék féltett tűzhelye mellett
Madártestvérek, az emberszív
Őserdeje mélyén… Halló! Halló! senki se hallja
Kivert varjú-társát, engemet, itt? Az imént
zörrent valami rádióm rozsdás idegén… Hallom
D. kolléga szép jelzőt talált a Banal-kikötőben,
C. meg új szóvirágot fedezett fel
Két rím között, a Szerelem-szorosban
Jelenti a Társaság. Gratulálok!
Majd… elmondom… amit…
majd, ha leszállok, hazaérek…
amit itt… éreztem… csak akkor
mondhatja el… ha kikerül… az utazó…
De kikerül-é?
Most ezt a pár kusza sort
bedugaszolom az üres borospalackba
s a palackot lehajítom. Kockavetés!
Tetves gyöngyhalász, ha találja, dobja szemétre törtívű kagylót,
de betütlátó tengerész kezébe ha kerül
ím általa üzenem:
Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi, a Szégyen
Századik Hosszúsági
S a fogatösszeszorító Dac
Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken
És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre.”

Az eredeti tervem az volt, összegyűjtök még jó néhány fotót, hogyan ünnepelt a Nyugatos nemzedék anno, de sajnos nem sok ilyen képet találtam. Álljon itt azért ez a néhány példa.