* Súlyos rács, amelynek többnyire hegyes az alja. Vagy vasból készült, vagy vas borítja, hogy
ellenálljon a tűznek. Általában ez az erődök belső kapuja, hogy a rácson keresztül nyíllal
vagy lándzsával védekezhessenek, ha a támadók áttörik a külső kaput.
** A legkisebb címlet.
– Ne aggódj, pöttöm, a király majd vigyáz az irhádra.
– Úgy van, és ha mások előtt pöttömnek hívsz, a király egész télen a
fagyott várárkot vigyáztatja veled.
– Elnézést, Bolond uraság. – Az őr meggörnyedt, hogy ne tűnjön olyan
bosszantóan magasnak. – Úgy hallottam, a fincsi Regan hercegnő jó kis
puncimókus. – Lehajolt, hogy oldalba bökjön, most, hogy hirtelen kebelbarátok
lettünk.
– Te új vagy itt, mi?
– Két hónapja szolgálok.
– Akkor adok egy tanácsot, ifjú vitéz. Ha a király középső lányáról beszélsz,
állítsd, hogy szépséges, feltételezd, hogy ájtatos, de ha nem akarod
az őrjárat alatt azt a dobozt keresni, amiben a fejedet tartják, állj ellen a
kísértésnek, hogy oktondi megjegyzéseket tegyél nemes testtájaira.
– Nem értem, ez mit jelent, uram.
– Ne beszélj Regan megdugásáról. Cornwall kivájatta olyan férfiak
szemét, akik akár csak szikrányi vággyal néztek a hercegnőre.
– Az az ördög! Nem tudtam, uram. Nem szólok semmit.
– És én sem, jó vitéz. Én sem.
Így köttetnek szövetségek, így szilárdulnak meg hűségek. Tarsoly barátot
szerzett.
A legénynek persze igaza volt Regannel kapcsolatban. És miért nem
nekem jutott eszembe puncimókusnak hívni, amikor pedig nekem aztán
tudnom kell… Szóval bevallom férfiasan, művészként irigy voltam az
elnevezésre.
Cordelia solarjához * egy keskeny csigalépcső vezetett, amelyet csak a
lőrések fénye világított meg. A lépcső tetejéhez érve vihogást hallottam.
* Torony tetején lévő helyiség. Mivel a külső falak nem árnyékolták, sok napfény érte, ezért
„solar”, azaz „napozó” néven emlegették.
– Szóval mit sem érek, ha nem egy gatyapőcös * pojáca karján vagy
ágyában vagyok? – hallottam Cordelia hangját.
– Hívattál – léptem be a szobába, megmarkolva a gatyapőcömet.
Az udvarhölgyek vihogtak. Jane úrhölgy a zsenge tizenhárom évével
szabályosan felvisított jöttömre. Nyilván túlzott férfiasságom miatt, vagy
talán attól, hogy Jones finoman fenékbe csípte.
– Tarsoly! – Cordeliát lányok vették körbe, az úgynevezett komornái.
A hercegnő leengedett hajjal, egyetlen lenge, lazán összekötött levendulaszín
köntösben üldögélt, göndör szőke fürtjei a derekát verték. Felállt és
felém indult. – Mutass tiszteletet irántunk, Bolond. Azt hallottad, hogy
kisállatokat lehet bántalmazni, vagy abban reménykedtél, hogy véletlenül
megint rajtakapsz fürdés közben?
Kissé megbillentettem a sityakom, a csengők bűnbánón csilingeltek.
– Eltévedtem, mylady.
– Mind a tucatnyi alkalommal?
– Nem erősségem a tájékozódás. Ha navigátorra van szükséged, küldetek
érte, de ne hibáztass, ha a melankóliád felülkerekedik, és a patakba
fojtod magad, gyengéd udvarhölgyeid pedig sírnak-rínak majd szemre- és
sajnos sírba való holttetemed körül. Hadd mondják majd: „Nem térképen
tévedt el, hisz megbízott a navigátorában, ám eltévedt szívében, nem lévén
bolondja.”
Végszómra a hölgyek szörnyülködve sápítoztak. Megáldottam volna
őket, ha még beszélő viszonyban lettem volna Istennel.
– Kifelé, hölgyek, kifelé – hessegette őket Cordelia. – Hagyjatok magamra
a bolonddal, hogy kieszelhessek neki egy testhezálló büntetést.
A hölgyek sietve távoztak.
– Büntetést? – vontam fel a szemöldököm. – Miért?
– Még nem tudom, de mire kiötlöm a büntetést, biztosan lesz vétek is.
– Pirulásra késztet a magabiztosságod.
* A középkori divatban a nadrághoz tartozó, bár más színű szövetből készült, félgömb alakú, olykor halcsonttal merevített zacskó a férfi nemi szervnek.
– Engem pedig az alázatosságod – mondta a hercegnő. Vigyorgott,
mosolya félholdja túl dévajul világlott egy ilyen iruló-piruló szűzhöz képest.
Cordelia úgy tíz évvel fiatalabb nálam (a saját koromat nem tudom
egészen pontosan), tizenhét nyarat látott. Mivel a király legkisebb leánya,
a széltől is örökké óvták, akár a fútt üveget. Csakhogy akármilyen édes
teremtés, haragjától egy veszett borz is megrémülne.
– Levetkezzek a büntetéshez? – ajánlottam. – Mi lesz? Flagelláció?
Felláció? Ahogy fenséged óhajtja.
– Elég ebből, Tarsoly. A tanácsodra van szükségem, vagy legalább az
együttérzésedre. A nővéreim a kastélyba érkeznek.
– Sajnos már meg is érkeztek.
– Persze Albany is, és Cornwall is a fejedet akarja. Rád jár a rúd. Szóval
ők jönnek a kastélyba, valamint Gloster a fiaival. Atyaég, ők is meg
akarnak ölni téged!
– A kritikusokkal nehéz – mondtam bölcsen.
– Sajnálom. És még tucatnyi nemes jött, például Kent gróf is. Kent
nem akar megölni, ugye?
– Nem tudok róla. De még csak délidőre jár.
– Igaz. És azt is tudod, miért jönnek?
– Hogy sarokba szorítsanak engem, mint patkányt a hordóban?
– A hordónak nincs sarka, Tarsoly.
– Elég nagy hűhó csak azért, hogy megöljenek egyetlen kis termetű,
habár félelmetesen jóképű bolondot.
– Nem miattad jönnek, te fajankó. Miattam.
– Nos, téged még könnyebben megölhetnek. Hány kéz kell, hogy elroppantsa
a nyápic nyakad? Állandóan aggódom is, hogy Nyáladzó egyik
nap akaratlanul megteszi. Aprópopó, nem láttad véletlenül?
– Bűzlik. Elzavartam reggel. – Dühösen legyintett és a lényegre tért:
– Apám férjhez akar adni!
– Botorság. Kinek kellenél?
Az úrhölgy arca erre elfelhősödött, kék szemébe jeges pillantás költözött.
A borzok Britannia-szerte borzongtak. – Edgar mindig is engem
akart feleségül, a francia és a burgund herceg pedig már azért jött, hogy
eljegyezzen.
– Miért akarnak megjegyezni? Közepesen felejthető vagy.
– Eljegyezni! A hercegek feleségül akarnak venni!
– Az a kettő? Meg Edgar? Nem, nem. – Megrendültem. Még hogy
Cordelia férjhez menjen? Hogy azok egyike elvigye? Ez igazságtalanság!
Ez tűrhetetlen! Hát még nem is látott engem meztelenül. – Miért akarnának
eljegyezni? Persze, egy éjszakára ki ne akarna kancsalra jegyezni
téged? De örökre? Nem hinném.
– Hercegnő vagyok, te hatökör.
– Pontosan. Mire jó a hercegnő? Sárkányeledelnek meg váltságdíjnak.
Elkényeztetett porontyok, akiket elcserélnek ingatlanért.
– Jaj, drága bolond, elfelejted, hogy a hercegnő idővel királyné lesz.
– Hah, hercegnő, mennyit érsz, ha apádnak tucatnyi megyét kell a tomporodhoz
ragasztani, hogy az egyik francia fartúró rád nézzen?
– És menyit ér a bolond? Sőt mennyit ér a bolond segédje, mert te csak
a köpőcsészét hordozod az Istenadtának*. És mi a bolond váltságdíja,
Tarsoly? Egy vödör meleg köpet.
A mellkasomhoz kaptam. – Lényem mélyéig szúrtál – ziháltam, és
egy székhez tántorogtam. – Elvérzem… kiszenvedek szavaid kétágú lándzsáján.
Odajött hozzám. – Te aztán nem.
– Ne, maradj csak ott. A vérfolt sosem jön ki a vászonból, és ezt a vért
áthatja a kegyetlenséged és a bűntudatod…
– Azonnal fejezd be, Tarsoly!
– A halált hoztad rám, úrhölgy – ziháltam, hörögtem, köhögtem. –
Mondják majd az emberek: ez az alázatos bolond felderített mindenkit,
akivel csak találkozott.
– Senki nem mondja majd.
* Az olyan bolond, aki testi deformációval született: púpos, törpe, óriás, Down-kóros stb.
Úgy tartották, hogy „megérintette” őket az Úr.
– Csss, gyermekem. Fogytán az erőm. Nem kapok levegőt. – Elszörnyedve
bámultam a képzelt vért a kezemen. A székről a padlóra csúsztam.
– De tudd, hogy gonosz természeted és a nagy, torz lábfejed dacára én
téged mindig…
És akkor meghaltam. Kibaszott zseniális alakítás volt, ha szabad ezt
mondanom, a végén meg is borzongtam, ahogy a halál jeges keze megragadta
a hímtagomat.
– Mi? Mi? Te engem mindig mi?
Nem szóltam semmit, hiszen meghaltam, és igencsak kimerített a sok
vérzés meg lihegés. Őszintén szólva, a játék közben tényleg úgy éreztem,
hogy nyílvessző állt a szívembe.
– Eh, hajítófát sem érsz – sóhajtott Cordelia.
Ahogy visszafelé tartottam, hogy megkeressem Nyáladzót, a holló szállt
le a fal tetejére. Cordelia közelgő menyegzőjének híre meglehetősen felbosszantott.
– Szellem! – károgta a holló.
– Ezt nem tanítottam meg neked.
– Baromság!
– Mindjárt más.
– Szellem!
– Kapd be, madár.
Hideg szél legyintette meg a hátsómat, és a lépcső tetején, a toronyban
derengést láttam az árnyak között. Olyan volt, akár a selyem játéka
napfényben. Nagyjából női alaknak tűnt.
És a szellem azt mondá:
Lányainak bánatára
A király bolondját járja
– Rímelsz? – néztem rá. – Fényes nappal van, alig látszol, és érthetetlen
rímeket hánysz? Délben kísérteni mesterségnek csapnivaló, művészetnek
még az se. Egy plébános fingása is sötétebb végzetet jövendöl, mint te,
gagyogó lidérc.
– Szellem! – rikkantotta a holló, mire a szellem eltűnt.
Mindig van egy rohadt szellem.
