Bolond lyukból dinka szél fúj
Christopher Moore: Bolond, Agave, fordította: Pék Zoltán, a borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund, szerkesztő: Bordás Veronika, olvasószerkesztő: Balogh Béla, korrektor: Boncz Éva, 288 oldal, borítóár: 3280 Ft, itt 2460 Ft
Mint ahogy arról már tavaly volt alkalmunk beszámolni a Melankólia-öbölről szóló írásunkban, Christopher Moore egy agyament barom. Ezt ugyan némileg megkésve van szerencséjük a magyar olvasóknak konstatálni, hisz a most tárgyalandó regénye az USA-ban már 2009-ben megjelent, a hazai fordításra viszont hat évet kellett várni, de legalább megérte. A fent nevezett szerző elmeállapota – könyvei tanúsága szerint – nem stagnál, sőt, az illető egyre lököttebb, viccesebb és szarkasztikusabb.
Most épp Bolond című regényén röhöghetjük szénné magunkat (sosem értettem, hogy a fájdalmasan sok és kimerítő nevetéstől miként és miért válna az olvasó tüzelőanyaggá, de hát ez most lényegtelen), bár biztos akadnak olyanok, akik egyszerűen csak alpárinak érzik az efféle humort. Úgy tűnik, maga Moore is úgy gondolta, hogy Bolond című műve az átlagosnál is szókimondóbbá sikeredett, mivel a regény ajánlását – mintegy figyelmeztetésként – ekként kezdi:
Trágár történet, melyben bőségesen található indokolatlan kefélés, gyilkolás, fenekelés, csonkítás, árulás, vagyis a közönségesség és istenkáromlás eleddig felderítetlen magassága [vajon miért nem „mélységet” írt Moore? – ez tényleg elgondolkodtató! – B. Gy.], valamint rendhagyó nyelvtan, furcsa szavak [az egyébként kiváló magyar fordítás ezt sajnos nem adja vissza, bár talán nem is baj, mivel igen zavaró volna, ha a szereplők „középkori magyarul”, tehát a Halotti beszéd stílusában kefélnék szét egymást és a brit királyságot – B. Gy.] és egy-egy rejszolás.
Ha Moore eme regénye csupán ennyi volna, nem is pazarolnánk rá az időt. Csakhogy a Bolond ennél bizony sokkal több: briliáns stílus és formagyakorlat, mely bár nem éri el a szerző eddigi legnagyobb sikerének, a Biff evangéliumának szellemességét, jócskán megközelíti azt.
Miről is van szó?
Nem másról, mint egy híres Shakespeare-mű, a Lear király szabadszájú, bő lére (mindenféle levekre tessék gondolni!) eresztett, prózai átiratáról.
A főhős (mondjunk inkább szereplőt: Moore regényében nincsenek hősök, csak ösztönvezérelt nők és férfiak) Tarsoly (angolban inkább „zacsi” – nem épp finom utalásként), Lear király udvari bolondja, aki a királylányok (három van belőlük) szórakoztatását tekinti igény, vágy és életkor szerint (kölcsönös fenekeléstől a babaház lakóival való teázásáig) elsődleges feladatának. Az apácák közt nevelkedett, majd vándorkomédiásból udvari bolonddá emelkedett Tarsoly szinte az egyetlen értelmes, valódi emberi érzelmekkel bíró lakó a várban. A vén Lear király szenilis, az élete során elkövetett számtalan borzalom súlya alatt megroppant uralkodó, aki egy rossz napján azt ötli ki, hogy szétosztja birodalmát a lányai közt. A magyar népmeséből ismert kérdés („Mondd, leányom, mennyire szeretsz te engem?”) alapján hozza meg döntését, így a két hazug hízelkedő mindent visz, míg a legkisebb (bár annyit se mond, mint a magyar királylány, vagyis hogy „úgy szeretlek apám, miként az emberek a sót”) semmit nem kap, „csak” a francia királyt férjül.
A történet innen indul és gördül, sodródik, száguld egyre vadabb iramban az altáji humor tengerén, sikamlós szóviccek hullámain, bő szellentések által dagasztott vitorlákkal. Vagy miként a USA Today kritikusa írta:
Blőd humor, ami észrevehetetlenül vegyíti az őrületet a bődülettel… függőséget okozó idiótaság.
[szerintem az enyém jobb – B. Gy.]
Moore Lear király-átirata durva, de sziporkázóan szellemes szöveg, mely mögött (ki gondolná!) komoly kutatómunka áll. A szerző utószavában először is elnézést kér az érzékeny lelkű olvasóktól (fölöslegesen, hisz azok idáig el sem jutnak a könyvben), majd elmeséli, miként született a mű. Kellett hozzá némi tömény New York utálat, a harmadik altató okozta tudatzavar, valamint kb. 30 különböző Lear király előadás megtekintése, a lehetséges helyszínek teljesen fölösleges felkeresése (de utazni jó!), sok-sok óra könyvtárlátogatás és hatalmas adag általános, valamint önirónia. A végeredmény egy kiváló Moore regény, ami – ezt higgyék el nekem – nem csak alpári humora és zamatos, magyar nyelvre átültetve még sziporkázóbb káromkodásai miatt lett népszerű, de a groteszk látásmód okán is, amit jelenleg Moore-nál senki nem űz jobban a világ bol(d)o(g)ndabbik felén.
Ha még nem olvastam volna, én tuti, hogy ezt a regényt (is) kértem volna idén karácsonyra.
