Christopher Moore: A Melankólia-öböl buja bestiája, Agave, Fordította: Pék Zoltán, A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund, Szerkesztő: Bordás Veronika, Olvasószerkesztő: Balogh Béla, Korrektor: Boncz Éva, 256 oldal, Borítóár: 3080 Ft
Néhány napja középiskolásokkal volt irodalmi találkozóm. Mondtam, amit szoktam, ők meg figyeltek, vagy nem. Átlag kisvárosi merítés volt a kb. ötven fiú és lány, a legkülönbözőbb családokból. Akadt közöttük totál bamba, üres tekintetű, maga elé meredő, mégsem gondolkodó zombi (ha máshol járnak a gondolatai, az az én hibám: nem vagyok elég érdekes – ám ha látszik, hogy valójában csak elvan, mint egy szobanövény… na, attól kiráz a hideg), és értelmes tekintetű, intelligens arckifejezésű is nem egy. A moderátorként szereplő kedves könyvtáros hölgy megkért: ajánljak jó könyveket a jelenlévő diákoknak. Erre én kapásból mondtam: Christopher Moore egy agyament barom (diákság soraiból nevetés), aki zseniális regényeket ír, úgyhogy ha valaki jókat akar röhögni, az ő műveire cuppanjon rá, különös tekintettel Biff evangéliumára és a vámpír trilógiára.
A találkozó végén aztán jött a döbbenet: a könyvtáros hölgy búcsúzóul elnézést kért a nevemben (ott ültem mellette és leesett az állam) a jelenlévő tanároktól, amiért „az író csúnyán beszélt”.
Mi van? Mikor beszéltem én csúnyán (hacsak az „agyament barom” kifejezés nem annak számít), és miért kér ezért elnézést helyettem? Aztán kisakkoztam: a hölgy félt. A hírhedten konzervatív kisváros egész levegőjét megfertőzte ez a „fortélyos félelem”, mely öncenzúrára, mea culpázásra sarkall: bocsánatot kért a szabad szájú író nevében, és persze egyúttal azért is, hogy ilyen „hippi mentalitású firkászt” szabadított rá a keresztényi erkölcsök szerint nevelt, ártatlan gyermekekre.
Én meg hirtelen úgy éreztem magam, mintha Moore kisvárosában, a mindenki által elfeledett Pine Cove-ban volnék, ahol épeszű embert még tüzetes nyomozás útján sem lehetne találni. Az 1957-ben született író régebbi, ám itthon most először megjelent regénye, A Melankólia-öböl buja bestiája ismét nagy dobás! Pine Cove városában szinte mindenki valami nagyon súlyos diliben szenved: depressziós, neurotikus, drogos, delfinmolesztáló perverz, élő szerveit lassanként művi inplantátumokra cserélő, vagy simán csak vérbeli blues-zenész, ám ez a sok lelki terheltség valahogy kioltja egymást. Ahogy Rejtő regényeinek kedves, bolond szereplői is attól szerethetőek, hogy totál agyamentek, úgy Moore figuráit is szívesen ölelnénk a keblünkre (mármint, ha nem vagyunk karót nyelt nyárspolgárok).
A tengerparti kisvárosba ősi szörny érkezik a Kaliforniai-árok legmélyéről, a sötét és hideg óceán fenekéről, s mivel nagyon rég nem volt nősténnyel, természetes vágyait egy útjába kerülő, igen szexi tartálykocsival szeretné csillapítani. A nász sajna a robbanékony „nőstény” heves ellenállása miatt kudarcba fúl, ám a tengeri szörny úgy dönt, marad a városkában, míg testi és lelki sérülései egyaránt el nem múlnak.
Ha pedig valaki, legyen az nagyvárosban neurózisossá vált pszichiáter, avagy mélytengeri hősszerelmes, gyógyulni kíván, erre jobb helyet aligha találhat, mint a totális agyamentek városát. Szóval én igenis olvasásra ajánlom ennek a fullhülye írónak, Christopher Moore-nak ezt a fergetegesen humoros, közben mégis elgondolkodtató, blues-kesernyés regényét és bocs, de emiatt még csak bocsánatot sem kérek.
Sőt, ha valakinek kedve támad rá, akár bele is olvashat a könyvbe!
