Ady Endre (Érmindszent, 1877. november 22.–Budapest, Terézváros, 1919.január 27.) nem csak szépíróként alkotott maradandót. A magyar sajtó történetébe is örökre beírta a nevét. Páratlan éleslátása több mint egy évszázad távlatából még lenyűgözőbb, mint a maga korában lehetett. Amellett, hogy publicistaként naprakészen, tényszerűen dokumentálta az eseményeket, a legapróbb részletektől kezdve az általánosan levonható tanulságokig mindent észrevett. Száz évre előre.
Nincs olyan mai társadalmi, közéleti jelenség, amelyről ne találnánk leírást, elemzést Ady tollából.
FORRADALOM VAN
Érzi-e, látja-e, tudja-e Magyarország, hogy most voltaképpen a negyvennyolcas időket csinálja újra?
Új negyvennyolcban vagyunk, új szabadságharcban, új forradalomban – az egykori fiatalságunk nélkül. Nem mondjuk éppen, hogy paródiáját csináljuk annak a bizonyos eredetinek. Komolyabb a dolog, mint egy paródia, s akármilyen fatális, alapjában mégis bohózatos. Csak bele ne pusztuljunk a históriának ebbe a szellemes, de gyilkos ötletébe. Mert jaj azoknak – így érezzük –, akik kénytelenek vértelen forradalmat csinálni.
Jaj azoknak, akik ismétlik magukat, s megcsinálják rosszul, amit egyszer már jól megcsináltak.
Világos és Arad rettenetes emlékű helyek, s egy új Világostól vagy új Aradtól mentse meg az isten ezt a boldogtalan országot. De Világosból és Aradból egy hosszú félszázadig erőt merítettünk. Egy katonátlan Világos s egy bitótlan Arad azonban félezer évre vagy örökre megsemmisítheti ezt a nemzetet.
Minden megvan, megdöbbentően megvan, s úgy van, mint akkor. De semmi sincs olyan fiatalul, erősen, szépen, a jövendőbe gőgösen nézően, mint akkor.
Megvan az öreg császár, aki csalódott. Egyszerű, s az ős Habsburgot haragosan féltő. Megvan a fiatal, az uralkodásra készüléstől csordultig telt, vagy ha jobban tetszik a hasonlat: a cselekvés vágyától majd szétpattanó trónörökös. Megvan a Kossuthunk, aki tényleg odavihet bennünket, ahova akar vinni.
Ebben a szinte öntudatlan, kérődző önvédelmi harcunkban tragikomikusan furcsán meg-ismétlődik minden. Ha Cegléden nem toborozzák a magyar honvédséget, Jellasics se húzza ki a kardját. De a horvátok azért éppen úgy csattogtatják fogukat a húsunkra, mint akkor. A szabadcsapatok is úgy alakulnak, mint akkor, amikor az ifjú Vasvári Pál volt gerillavezér. Vidékek, tömegek vannak, melyek egész más okokért mennének harcba, mint maga a nemzet – tudatlanul, sőt öntudatlanul. A nemzetiségek váratlanul, egyszerre talpon vannak.
Az emberek riadtak s amennyiben politikusok, mocskosak is, de nem tudják, mitől félnek, s miért piszkolódtak be olyan nagyon. Csupa stílustalan véglet, csupa zagyvaság, amerre nézünk.
Hejh, be zseniálisan hirdeti Anatole France, hogy a korok és emberek sohase sejtik, mit csinálnak, amikor – történelmet csinálnak.
Gyönge, csekély valamicske ideánk sincs arról, hogy micsoda történelmi időket élünk mi, mai magyarok.
A változott történelmi divat szerint megyünk, indultunk el – negyvennyolctól.
Nem tréfa és nem túlzás, hogy most már körülbelül ötvenben, ötvenegyben tartunk. Nehogy véletlenül valaki azzal érveljen, hogy Barabás Béla például nem Aradon lóg, hanem ehelyett delegációs elnök Bécsben. Véletlenül ez is borzasztóul stílszerű, s kiegészíti, sőt magyarázza az analógiát s a helyzetet egyre.
Két kérdést teszünk most már ehhez a sötét, de igaz megállapításhoz. Mivel lehetetlen, hogy a végzet Magyarország elsöprését vette volna programjába, mi lesz ebből?
Azok, akik politikailag vezetnek néhány esztendő óta bennünket, méltóak-e arra, hogy egy históriai nemzettel élet-halál játékocskát játsszanak?
(Úgy látszik, hogy a két kérdés kevés és több kérdésre van szükség még annál is, amit itt leírunk.)
Vagyunk-e mi ez idő szerint Európában s a kerek világon annyira népszerűek, hogy legalább egy kisujj nyúljék értünk, ha baj lesz?
Nem lehetne-e még úgy tenni, mintha mi se történt volna, csak nagyon-nagyon rosszat álmodtunk?
Ha nem tudunk, mert nem tudunk, igazi forradalmat csinálni, csináljuk végig ezt a gyászos, szekunder forradalmat? Negyvennyolctól hatvanhétig dicsőség nélkül járjuk meg azt a kálváriát, amelyet egyszer már dicsőséggel megjártunk? Mi történhetik, mennyi keserűséget kell kihajtanunk abból a serlegből, amely egyébként is a mi számunkra mindig csordultig telt? Vannak nekünk igazi hőseink is, akik csak nem jelentkeztek, de jelentkezni fognak, ha baj lesz?
S végül, hogy két kérdés helyett kétszáz ne legyen, negyvennyolcból úgy érkezhetünk-e meg hatvanhétbe, hogy lesz egy Deák Ferencünk, s lesz-e kedve az ellenségünknek velünk kibékülni? Forradalom van s annyival legalábbis tartozunk magunknak, hogy ezt a példátlan, tréfás-bús, de nagy forradalmat vegyünk tudomásul.
Belevittek bennünket a csahosak, a gyöngék, a gyávák, legalább most már vegyük észre, hogy hol vagyunk, s tudjuk meg, hogy mi fullaszt meg bennünket, ha megfúlunk.
(A.)
Budapesti Napló 1908. március 29.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
