Ebben a pokolban, amely csak fokozatokban különbözött a koncentrációs táboroktól, Gedő Ilka rajzolni kezdett, környezetét, társait rögzítette, öregeket és kiszolgáltatott gyerekeket. Gedő Ilka itt készített sorozata egyedülálló a magyar művészet történetében, már csak dokumentumértékénél fogva is
– olvasható György Péter, Pataki Gábor, Szabó Júlia és Mészáros F. István, Gedő Ilka művészete (1921-1985) című könyvben.
A gettórajzok közül ma 130 darabot őriz a Jad Vashem múzeum.
Hogy miként úszta meg mégis a deportálást azt későbbi férje, a biokémikus Bíró Endre visszaemlékezéseiből tudhatjuk:
Ilka kétszer forgott nagy veszélyben. Egyszer barátnőjével együtt egy vasútállomáson kellett jelentkeznie. Annak köszönhetik, hogy megúszták a deportálást, hogy nem volt elegendő vagon. Azt mondták nekik, hogy menjenek haza, és jöjjenek el a következő napon. (…) Ilka hazament, és azt mondta magában: nem leszek annyira bolond, hogy újra elmenjek, és nem is ment. (…) Egyszer rendőri támadás érte a házat, és Ilka egy hatalmas ágy paplanjai alatt bújt el, amikor pedig névsor olvasásra került sor, egy öreg rabbi vékony magas, női hangon mondta «jelen», mire a rendőrség átkutatta a házat, de nem találta Ilkát.
A háború után, 1945-ben beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Barcsay Jenő anatómia és távlattan óráit látogatta. Még ugyanebben az évben, szilveszterkor ismerkedett meg Bíró Endre biokémikussal, akihez 1946-ban hozzáment. A főiskolát fél év után otthagyta, de a rajzolást folytatta. Közben 1947. szeptember 26-án megszületett első gyermeke Bíró Dániel is. (Második gyermeke, Dávid 1953-ban született.) Ezekben az években alkotta zseniális rajzsorozatai egy részét: önarcképek, terhes önarcképek, szentendrei tájképek, ganz-gyári sorozat, családtagokról készített portrék, asztal-sorozat. A munkát egészen 1949-ig töretlenül folytatta, ám ekkora betetőződött nála az a folyamat (érzelmi-gondolati góc), amely szerint
áthidalhatatlan ellentét van a művészi munka és a nőiség között.
Analitikusának legalábbis ezt írta. Az orvos hiába próbálta meggyőzni arról, hogy
anya, feleség és művész is lehet egyszerre.
Gedő Ilka úgy érezte, mindez lehetetlen.
Látod, most egy olyan magyarázatot próbálok, ami talán egy analitikus orvos előtt is értetővé teszi, hogy azt mondom: áthidalhatatlan ellentét van a művészi munka és a nőiség között. (…) Azt írja Van Gogh pályája elején: két választásom van. Vagy rossz festő leszek, vagy jó. A másodikat választom. Két választásom van: vagy rossz festő leszek, vagy kilukasztott papír testgyakorlatokhoz. Melyiket válasszam? Misem egyszerűbb: Legyél jó festő, és legyél jó Barceause! Egyik sem lehetsz a másik nélkül. Ilyesmit mondanak a bölcsek. (…) Kisgyermekkorod óta rossz lelkiismereted volt azért, hogy művész vagy. Ez annyiban igaz, hogy ilyen nagy érzékenységgel, szenvedéssel néztem körül a világban. Később aztán a többi lányt tényleg másnak láttam, de nem más nőnek, igazinak, csak kevésbé érzékeny lényeknek, mint magamat, vidámabbnak, könnyedebbnek. Zárt, tompa, félig öntudatlan szenvedés volt, düh és gyanú nélküli, csöndes Tonió Krögeres irigységtől táplált
– olvasható 1949-es visszaemlékezésében.
A nőművészről való elmélkedését tovább folytatja:
(…) Paula Modersohn-Becker tehetséges festő volt. (Ő az a kivétel, aki szentesíti a törvényt.) Harminc éves korában meghalt, amikor az első gyermekét szülte. Ezt igen okosan tette. Szép munkásságot hagyott hátra. Egészen rideg tudományossággal, mi az oka annak, hogy a középkor szerzetesei festettek és az apácák nem? Hogy az egész kínai-japán festészetben nincs egyetlen női név sem? (…)
Gedő Ilka így visszavonult, és csak
tizenkilenc évvel később folytatta alkotó tevékenységét
Addig sem tétlenkedett azonban, hanem kiterjedt művészettörténeti és színelméleti tanulmányokat folytatott. 150 füzetet töltött meg az évek alatt, gondosan jegyzetelte ki, fordította le a számára fontos részeket többek között Goethe színelméletéből. Kartondarabokra, hullámpapírokra, vászondarabkákra készítette el színmintáit és színakkordjait, amelyeket utána bedobozolt, majd az uralkodó szín szerint csoportosított.
Így került a hullámpapír dobozokra
a vad, elmerengő, harcrakész, fülledt reménytelenség, kötekedő, elmélyült, pajkos, rettegés, reménytelen, elmerengő, lábujjhegyen, óvatosság, rémület, rosszindulatú, lopakodó rosszindulat, szel íden alattomos, bágyadt, merengő, szélcsend előtt, dúlt, bánat, lázadozás, rosszat sejtő, álnok szelídség, támadás, erőszakolt derű, dacos vadóc
felirat – csakhogy néhányat említsünk.
Az önkéntes száműzetésben töltött évek után 1965. május 15-én nyílt meg műteremkiállítása, mégpedig saját lakásán: az 1945 és 1949 között készült grafikáit mutatta be, két nagy szobában. Az esemény segített visszatérni az alkotáshoz is, újra ceruzát és ecsetet ragadott.
Az alkotókedvhez hozzájárult, hogy Bíró Endre hivatalos ösztöndíjat kapott egy évre Párizsba, (1969-1970-ig) ahová Gedő Ilkát is magával vitte. A művésznő így a Galerie Lambert gyűjteményes kiállításán is részt vett, valamint ekkor keletkeztek olajfestményei: a művirág-sorozat, a rózsakert-sorozat, a barátokról és rokonokról készített portrék, auto-mitologikus jelenetek és az utolsó évek önarcképei.
Hatalmas siker övezte az 59 éves művész első önálló, hivatalos kiállítását – addig ugyanis a feketelistára tett művészek közé tartozott – amelyet a székesfehérvári Szt. István Király Múzeumban rendeztek meg 1980-ban.
A kiállítás előtt magányosan és háttérbe szorítottan dolgozott, és ha, nem is volt elégedett művészi munkája elismertségével, mégis lelki egyensúlyban volt. Székesfehérvár után azonban minden felborult: Gedő Ilka megsejtette, hogy mi járhatna neki, ha jobban elismernék a művészetét. Az áldozat, aki festményeiről szóló naplójegyzeteiből vagy jó harmincat a „száműzetés” címmel látta el, és ezeket az azonos című füzeteket számokkal különböztette meg, megérezte, hogy valójában mi járna neki, de ugyanakkor látta, hogy ezt már nem kapja meg, és teljesen elvesztette lelki békéjét.
– olvasható Bíró Dávid: Gedő Ilka élete és művészete című könyvében.
Halála után festményeit többször is bemutatták Glassgowban, (Compass Gallery, 1985 és Third Eye Centre 1989), New Yorkban (Janos Gat Gallery, 1994 és 1997, Shepherd Gallery, 1995) valamint az izraeli Yad Vashem Múzeumban (1996), ahol gettórajzaiból a mai napig 130-at őriznek.
Gedő Ilka, akinek műveit
mágikus, pszichés hátterű realizmus, mitológiai utalások, áttűnő formák, egymásra rétegződő színek, senki máséval össze nem téveszthető stiláris jegyek jellemzik
mindig is a saját útját járta, ahogy a halála után tíz nappal a szentendrei művésztelepi galériában megnyílt kiállításán Ury Ibolya megfogalmazta:
Mostani szentendrei kiállítása mindenképpen olyan művész munkáit mutatja be, aki nem függ semmitől és senkitől önmaga belső erején és tehetségén kívül. Festői látásmódja teszi őt olyan sajátosan egyedivé, mely mindenkitől megkülönbözteti, és összetéveszteni senkivel sem lehet.
(Forrás: Bíró Dávid: Gedő Ilka élete és művészete)
