– Ne menjen a Főiskolára! Azoktól akar maga tanulni, azok tanulhatnának magától – mondta az akkor még csak 17 éves rajzzseninek, Gedő Ilkának második mestere, Erdei Viktor.
Gedő Ilka (1921-1985) ugyanis zseni volt, ehhez kétség nem fér, mégpedig az a fajta zseni, aki mindig is kívülállónak érezte magát; ahogy Hajdu István írja róla,
a huszadik századi magyar művészet egyik legjelentősebb, egyben legkevésbé ismert művésze.
Kisgyermekkora óta szüntelenül rajzolt: amíg kortársai élvezték a nyaralást, addig ő maga fáradhatatlanul dokumentálta a körülötte lévők mozdulatait, gesztusait és a tájat, így hozva létre egy vizuális naplót.
A gyerekrajzoktól kezdve át az érettségi felnőttségéig egyfolytában rajzoltam. Képek a múltacskából: 10 éves, Tirolban egy nyaralásnál vázlatfüzetével járkál a leányka a vadidegen faluban és motívumokat keres. 11 éves, a Balatonnál halálos komolysággal dolgozik a parton. 13-14-15 éves, egy aszkéta elszánt dühével áll a Városmajorban és rajzolja a sakkozókat, a nénikéket a padokon, minden idegszálát megfeszítve, hasonlítson, olyan legyen, szombati piacok forgatagában megpróbálja a lehetetlent, megrögzíteni a futó mozdulatot, fülig pirosan a haragtól, belenéznek a füzetébe, és mégis legyőzve minden szégyenkezést és undort a feltűnéstől
– írja magáról egyik rajzfüzetében.
A „rajzoló csodagyerek” aztán akárhová került az évek során, megszállottan rajzolt tovább. Így örökítette meg a vészkorszak alatt a budapesti gettóba zárt emberek nehéz sorsát: a reményvesztett öregeket és az ideje korán felnőni kényszerült, kiszolgáltatott árva gyermekeket. De ezekről majd később.
Ne tanuljon, csak elrontják!
Noha gyermekkorától kezdve tanár nélkül rajzolt, 18 éves korától már képeztette magát: 1939 őszétől Gallé Tibor festőiskolájában tanult, majd Erdei Viktor lett a mestere, akinek irányítása alatt a háború évei alatt Szentendrén is alkotott.
(…) Feltehető, hogy a jó öreg Erdei Viktor teljes jó indulattal mondotta: «Ne menjen a Főiskolára! Azoktól akar maga tanulni, azok tanulhatnának magától.» (…)
– olvasható 1949-ben készült önéletrajzi visszatekintésében.
A fiatal művésznő a 40-es évek elejéig Pap Gyula műtermét is látogatta, 1942-1943-ban pedig Örkényi-Strasser István szabadiskolájában tanult. Az 1939-es érettségi előtt még azt fontolgatta Párizsba vagy Angliába megy festészetet tanulni.
Rendkívül tehetséges, mondta egy pár öreg disznó, vagy olykor derék emberek. Ne tanuljon, csak elrontják! Anyám unszolására mentem el hozzájuk. (…) Valószínűleg arra akart rávenni, hogy Párizsba menjek. (Gedő Ilka édesanyja, Weiszkopf Elza, aki egy rendkívül művelt, több nyelven beszélő, irodalmi ambíciókkal megáldott tisztviselőnő volt – a Szerk.) Nem én akartam, én abszolút passzív voltam, én nem gondolkoztam, nem terveztem, és nem határoztam el, hogy festő leszek, annak ellenére, hogy nő vagyok, igenis majd én megmutatom. Én erről a problémáról egyáltalán nem tudtam, de még erről nem tudva is lehetett volna bennem valami hivatástudat, valami elképzelés a jövőről, a nehézségekről, hogy jó volna Párizsba menni és tanulni, hogy jó volna művészek között élni, de én csak rajzoltam, mint egy állat, jártam a Szépművészetibe meg kiállításokra.
– írja visszaemlékezésében 1949 táján.
A háború azonban közbeszólt, nem mehetett külföldre tanulni. Azokban az években rendszeresen kijárt Szentendrére, több fiatal, kezdő művésszel – Juhász Pál, Berda Ernő, Kádár György, Törzs Éva. Fehér József, Kassakovitz Félix, Barta Éva, Nemes György – együtt. A legalább száz ceruza- és pasztellrajzból álló szentendrei tájképsorozatának egy része ekkor készült, a másik része viszont a háború után keletkezett.
Szerencsés véletlenek köszönheti, hogy megmenekült
Gedő Ilkának 1944 nyarán kellett átköltöznie a család Fillér utcai lakásából az Erzsébet krt. 26. szám alatt lévő sárga csillagos házba, ahol 1945. január 18-ig tartózkodott. Az épület ezen része egy ideig szükségkórházként működött, majd árvák menhelye lett, így váltak az elhagyott gyerekek grafikái fő témájává.
