Márkus András: Paraszttartók kézikönyve – Libri Kiadó, 2015 – borítókép: Futaki Attila – 186 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 9789633106044
Ne várj ettől a könyvecskétől politikai vagy bármilyen korrektséget; ez idegen volna a kortól és az abban uralkodó uralkodói szemlélettől
– ajánlja magát a könyv a hátsó borítón található szöveggel, és nem hazudik. Ez a könyv pontosan annyira nem korrekt, mint a kor és az ország, amelyben született. Ráadásul pont ott kezdi ki emberi tartásunkat, ahol a jelenleg regnáló hatalmasok már nekiláttak. Hiszen – a szerzőn kívül – ki gondolta volna, hogy a december slágertémája a nő és férfi viszonya, magyarul az emberek egymás közötti viszonya lesz. Az ország vezetői – miként a könyv főhőse is – az emberek közötti hierarchiát próbálják visszaállítani, s míg a valós regnálók itt-ott még mellébeszélnek, Márkus a gusztustalanságig őszinte: akié a hatalom, annak mindent szabad. Egy sikereitől megszédült pacsirta a nőket valakihez tartozásukban tudja csak értékelni, egy másik pedig mintha a lányával való üzekedésről fantáziálna: hogyan lehetne különben neki unokát szülni?! Márkus regényének főhőse, a hatalomtól megbomlott elme vágy-rémálmát mutatja be, amikor az ember – minden ízlésen, jón és rosszon túllépve, az erkölcsöt lebontva – azt tesz, amit akar.
Márkus nem próbál a gusztustalanság peremén egyensúlyozni, hanem felvállalja, hogy ez egy gusztustalan szöveg, felszabadult gonoszsággal tobzódik a vérben, kötésig gázol az általa elgondolt parasztok szenvedésében, s ha irtózatot akar kiváltani az Olvasóból, akkor jó úton jár! Egy múltkori recenzióban a trágárság ürügyén kérdeztünk rá a magyar írók nyelvhasználatának szabadságára, s most, a paraszttartók kézikönyvével itt a frappáns válasz. Bár a szövegben nem repdesnek bazdmegek és lófaszok, mégis képes viszolygást ébreszteni. Végleteket mutat. Végleges, végtelenül túlfeszített végleteket, melyek – tetszik vagy sem – korunk uralkodó uralkodói szemléletéből nőnek ki. Ilyenformán fricska ez a javából. Mondjuk, ha a – máshogy hívott – cenzúra beteljesedik, és csak politikai szempontjai lesznek, de zsigeriek nem, akkor ez a könyv simán átjut a cenzor kezein, mert könnyű átsiklani az ismerős helyzetek leírása fölött.
…A társalgó szolga hozzászólása ugyanis nem összetévesztendő a véleményformálással, és ennek a tréningek során nagy figyelmet szentelek. A hozzászólás az úr mondandójának, az azzal való egyetértésnek csupán egy más megfogalmazása. A továbbfejlesztett parasztot az, hogy az úr társaságát élvezheti, még nem jogosítja fel arra, hogy vitába szállhasson az úrral, és ne adj’ isten ellentmondjon neki. Az ellentmondás természetesen azonnali hatályú fejvesztéssel jár. Miért is tagadnánk, az előléptetett parasztnak az a szerepe, hogy az urának jóvoltából elsajátított kommunikációs készségei révén viselkedésében és hozzászólásaiban az úr seggét nyalja.
Ugye, hogy ismerős szemlélet? Még nem döntöttem el, mihez kezdek ezzel a könyvvel, de ha meg tudok barátkozni a címbeli állítással, akkor nem csak a betűrend miatt kerül Niccolò Machiavelli és Sławomir Mrożek közé a polcon…
