A futás egyértelműen a kevésbé látványos sportágak közé tartozik. Viszonylag ritkán látunk belassított visszajátszásokat izzadtan rohanó versenyzőkről. Kivéve persze akkor, ha esnek egy hatalmasat, mert akkor a sportbakik válogatásába még bekerülhetnek. Sokszor fel is merül a kérdés: miért lesz valaki futó, sőt, ultrafutó? Miért vetemedik valaki arra, hogy 135 mérföldet nyargaljon végig repkedő mínuszokban, vagy éppen akkora hőségben, amiben már hallucinál, cipőjének talpa pedig úgy olvad az aszfalton, akár a vanília fagylalt? Utóbbi két kérdésre kapunk választ Scott Jurek: Futni, enni, élni című kötetében, mely a Park Könyvkiadónál jelent meg novemberben.
Scott Jurek az ultrafutás meghatározó alakja volt: 2010-ben amerikai csúcsot futott, valamint hét egymást követő évben megnyerte a 100 mérföldes Western States Endurance Run versenyt. Könyvében a futás, a táplálkozás és az élet filozófiájába vezet be minket. Végigkísérhetjük a siker felé vezető úton, miközben a szerző gyakorlati tanácsokkal is ellát minket. Minden fejezet végén Scott Jurek növényi alapú saját receptjeivel találjuk szembe magunkat, a visszavonult futólegenda szerint ugyanis a helyes táplálkozás a sportsiker és az egészség sarokköve.
Félénk gyerek voltam, magas vérnyomással.
– indít rögtön visszaemlékezéssel a szerző. Merthogy Scott Jurek nem futócipővel a lábán született, és gyerekként inkább volt az iskola bokszzsákja, mint ígéretes sportkarrier előtt álló fiatal reménység. A Futni, enni, élni többet nyújt annál, minthogy szánkba rágja a „ne add fel, bármi lehetséges!” közhelyeket.
Talán már rég hiába vártam, hogy apám bárminek is tudjon örülni. És még reménytelenebb volt, hogy a mama jobban legyen. Én magam pedig talán örök kettősségre leszek ítélve: arra, hogy a jóravaló iparkodás és a Dusty képviselte szilajság között meghasonlottan éljek. De abban a pillanatban, amikor átfutottam a célvonalon, mindez egyáltalán nem számított. Sikerült teljesítenem valami nagyon nehezet – nehezebb célt nemigen tűzhettem ki magam elé -, és arccal a fűben, zihálva, boldogan, de a rosszullét határán, halálosan kimerülten éppen megfogadtam, hogy „soha többé”. Egy szemernyi erő sem maradt bennem. Ilyen hát futónak lenni? Hogy mindenét beleteszi az ember, és a végén már nincs mit adnia, mert semmije nem maradt?
Scott Jurek életútja roppant gazdag. Mozgásszeretete és munkabírása miatt könnyen azonosulunk vele, miközben családi kapcsolatait megismerve és a futás közben átélt szenvedését átélve kapunk egy emberes adag drámát is. A könyv olvasása után senkiből sem lesz azonnal ultrafutó, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, de találkozhatunk a példaértékű mentalitással és életszeretettel, ami motivációnak már bőven elegendő. A Futni, enni, élni kötetben található receptekről nem tudok nyilatkozni, de valószínűleg senki nem fogja a toxikológián végezni, elvégre a szerző nyílt tűznél húst sütögetve nőtt fel, ami, lássuk be, elég meggyőző!
