Asszonyok viharban
Egy ház alapja nem a földben van, hanem az asszonyban
– idéz egy mexikói közmondást Szőcs Henriette nemrég megjelent könyvének első oldalán. S ha ez tételmondat, akkor az ezt követő tizenegy írás hibátlan bizonyítás. Az írónő, aki bemutatkozó, Alteregó című regénye után novelláskötettel jelentkezik, egy bő évszázadról ad pontos és döbbenetesen hiteles képet, alig száz oldalon.
Az Ősképcsarnok novelláiban mintha egy-egy kimerevített filmkockát látnánk, egy-egy állóképet az igencsak eseménydús huszadik századból. És ahogy haladunk a kötetben, egyre több összefüggésre leszünk figyelmesek. Ám ez nem merül ki abban, hogy egyes szereplőket, vagy ha őket magukat nem is, de őseiket és történetüket ismerősként köszöntünk újra és újra; az is nyilvánvalóvá válik, hogy a történetek egymásban gyökereznek és egymásból hajtanak új ágat, hogy a jelen és a jövő a múltból táplálkozik, és ezt a köteléket csak megtagadni lehet, elvágni nem.
Nem egyszerű írói feladat
néhány oldalon hitelesen ábrázolni egy történelmi kort, ráadásul az Ősképcsarnokban nem egy, hanem három-négy különböző kort jelenít meg a szerző. Szőcs Henriette úgy oldja meg ezt a feladatot, mintha nem is lenne feladat. Pontosan használja egy-egy kor jellemző szókincsét, kifejezésmódját, de egy pillnatra sem válik mesterkéltté vagy erőltetetté. Az egyes novellák nyelvezete tehát eléggé eltér egymástól, ám ez nem okoz törést az olvasóban, hiszen a kronológiai egymásutániság biccenés nélkül segít áttérnünk a századelő modoros körmondatairól a huszadik század végi lecsupaszított szerkezetekre.
A novellák erősen egy-egy történelmi korba vannak ágyazva, az adott kor és társadalom, az anyagi helyzet, a szociokulturális háttér erősen befolyásolja a szereplők cselekedeteit, döntéseit és jellemét. Fejlődést nem, változást annál inkább láthatunk, de ha a történetek mélyére tekintünk, nyilvánvalóvá válik, hogy a huszonegyedik század sikeres szinglije pontosan ugyanúgy be van zárva saját szerepébe, mint a századelőn a cselédlány az övébe. Motivációik, vágyaik sem különböznek igazán: szerelmet, kielégülést, biztonságot keresnek több-kevesebb sikerrel. A kalitka anyaga és kinézete változhat, de léte megkérdőjelezhetetlen.
Külön erőssége a novellafüzérnek,
hogy nyilvánvalóvá teszi: annak ellenére, hogy a körülmények és a díszletek változnak, a színen mozgó emberek igencsak hasonló problémákkal küzdenek. Az írónő nagyon-nagyon sokat tud férfi és nő viszonyáról, szerelemről, vágyról, szexualitásról, és ezt képes úgy megmutatni az olvasónak, hogy mindvégig pártatlan, mondhatni tárgyilagos maradjon. Ugyanakkor el tudja kerülni azokat a csapdákat, amikbe sok kortárs női író oly szívesen, önként és emelt fővel besétál. Nem ragad le a „nő-áldozat, férfi-agresszor” sémánál. Pedig hősei, és nem csupán a női szereplők, nagyon kevéssé szabadok, esendőek és reménytelenül kilátástalan helyzetben vannak. Az erősek szükségszerűen bántalmazzák a gyengébbeket, akik, amikor megerősödnek, szó szerint vagy képletesen a következő generáción verik le sérelmeiket. Egyenrangú viszonyrendszerrel alig találkozhatunk a kötetben, talán csak a Lajos (1937) című novellában láthatunk valamelyest működőképes párkapcsolatot.
A kötet utolsó novellája
már pozíciója miatt is kitüntetett szerepet játszik, ám Szőcs Henriette más eszközökkel is kiemeli a többi írás sorából. Ebben a történetben nincs neve a szereplőknek, nő van és Mester, akit egészen más fából faragtak, mint bulgakovi elődjét. Ő tipikus bántalmazó, aki a nőt szexuális tárgynak tekinti, végletekig kihasználja, kiszolgáltatott pozícióban tartja és megalázza, a nő pedig függésbe kerül tőle. Nyilvánvaló, hogy ő sem stabil személyiség, hiszen ha az lenne, nem lenne szüksége arra, hogy a partnerét függőségben tartsa. Amikor pedig vége szakad a kapcsolatnak, az sem értékelhető igazából a felvilágosodott nő autonóm döntéseként. A novella – így a kötet záróképe pedig különösképpen zavarba ejtő: ebben a név nélküli nő kezdeményez egy olyan kapcsolatot, ami vélhetőleg ismét nem lesz sem kiegyenlített, sem kölcsönös szerelemre-szeretetre-tiszteletre alapuló. A kiszolgáltatottság tovább él – attól, hogy esetleg egy nő lesz a hatalmi szerepben, lényegében nem változik semmi.
Ezzel pedig egy meglehetősen borús jövőképet fest nekünk az írónő. Hiszen, ha az asszony csak úgy tud kitörni a megalázottságból, hogy ő maga válik megalázóvá, akkor milyenek lesznek azok a házak, azok a családok, akiket – ahogy a mexikói mondás tartja – ezekre az alapokra építünk?
Szőcs Henriette az Ősképcsarnokban érett, kiforrott íróként mutatkozik meg nekünk, olyan szerzőként, aki megtalálta azt a műfajt, amit nagyon magas színvonalon művel. A közel tucatnyi novella egytől egyig kerek, ugyanakkor a kötet színvonala is egységes, és az egyes részek széles horizontú hátteret biztosítanak egymásnak. Egyetlen baja van csupán a kötetnek: az olvasó túl hamar a végére ér. Remélem, hogy Szőcs Henriette hamarosan a még többet mutat nekünk az Ősképcsarnokból.
Szőcs Henriette: Ősképcsarnok, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2015, Oldalszám: 100, ISBN: 9789632635231
