Pintér Béla: 2010 előtt pénzt adott, 2010 óta témát ad az állam

FriedenthalZoltan_PinterBela_SzamosiZsofia_foto_MeszarosCsaba_PRINT

A magyar színházi élet egyik megkerülhetetlen alakja: az elmúlt 18 évben 21 darabot írt és rendezett, megkapta a Jászai Mari-díjat, a Hevesi Sándor-díjat és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. Pintér Béla társulatának előadásaira bejutni nem egyszerű vállalkozás, hiszen egy-egy darabjánál nem ritka az ezerötszáz fős várólista sem. A Zeneakadémia kollégiumában tartott beszélgetésen az író-rendező-színész azt mondta, a mai kultúrpolitika megalázó helyzetbe taszítja a független alkotókat, akik közül a többség már el is vérzett az állami támogatások folyamatos csökkentése miatt.

Három évvel ezelőtt indult a Zeneakadémia HÖK-öseinek sorozata, a Kollégiumi Kulturális Klubestek (KKK), ahová a két szervező, Czinege Ádám és Tóth Endre igyekeznek mindig olyan beszélgetőtársakat hívni, akik nem feltétlenül a zenei életből ismertek. Az évek során járt már náluk Ónodi Eszter, Bagdy Emőke (nagy vitát kiváltó nyilatkozata) és Nádasdy Ádám is, legutóbb pedig Pintér Bélát látták vendégül, aki a tőle megszokott módon ezúttal sem kerülte a kényes kérdéseket. A beszélgetés bemelegítéseként felidézték azokat az időket, amikor még az sem volt biztos, hogy Pintér Bélából színpadi ember lesz, hiszen bőripari szakközépbe járt. Pintér azt mondta, maga is rácsodálkozott, hogy író-rendező lett, bár már az iskolában is meglehetős sikerrel szórakoztatta az osztálytársait, kivéve matematika órákon.

Minden, ami matek, az nekem rémálom volt, és szerintem nagyban torzította a személyiségem, hogy a számok univerzuma zárva maradt előttem.

Ma már nyugodt szívvel mondhatjuk, a bőripari szakmunka tökéletes tévút volt Pintér Béla számára, színész ugyanakkor szinte véletlenül, barátai unszolására lett, akik ellökdösték Somogyi István felvételijére.

Somogyi István szárnya alatt nőttem fel, akit – sajnos – ma már jobbára Gregor Bernadett egykori sámánférjeként ismernek, de akkor, több mint húsz évvel ezelőtt az alternatív közeg meghatározó alakja volt. Scherer Péter is nála kezdett.

Ahogyan Pintér Béláét, úgy mestere, Somogyi István nevét sem lehet elválasztani a Műegyetemen működő színháztól. A mai Szkéné története 1961-ben kezdődött, akkor jött létre a Műegyetemi Irodalmi Színpad Keleti István vezetésével. Ahogyan fokozatosan komolyabbá vált az ott folyó munka, egyre több térre volt szüksége az alkotóknak, ezért az egyetemisták kezdeményezésére néhány éven belül új színházterem építésébe fogtak. „A terveket – tanári felügyelet mellett – Vidolovics László építészhallgató készítette, az átépítésben pedig  a színpad minden tagja részt vett. 1967 végén kezdődött a munka, és 1970. március 21-én Weöres Sándor Theomachiájával nyílt meg az akkor legmodernebbnek számító stúdiószínház” – írja a Szkéné történetével foglalkozó újságíró-kritikus Nánay István. A termet kezdetben csak az – 1968-tól már Szkéné Együttesnek nevezett – csoport használta, majd 1975-ben a Regős Pál vezette BME Pantomim Mozgásszínház otthona is ez lett. 1979-ben intézményesült az egyetemi KISZ-bizottság égisze alá tartozó színház, ekkor bízták meg Regős Jánost, hogy alakítson ki egy sokszínű, színházszerű működési modellt.

Nánay úgy fogalmaz, Regős néhány év alatt az amatőrizmus egyik fellegvárát az alternativitásnak helyet adó színházzá változtatta. 1984-85-re kiszorultak az alapítók és a pantomimesek, onnantól kezdve a program gerincét a Somogyi István vezette Tanulmány Színház, a későbbi Arvisura Színházi Társaság előadásai képezték. Tizenhárom év után, amikor az együttes vezetőjének már szűknek bizonyultak a hely nyújtotta lehetőségek, az Arvisurában játszó Pintér Béla alapított olyan új társulatot, amely máig meghatározója a Szkéné profiljának. Pintér Béla úgy emlékszik vissza az Arvisurában töltött időkre, hogy akkoriban nem motiválta egyéb, csak minél sokoldalúbb színész akart lenni, közben viszont folyamatosan azt érezte, érdekes megmérettetés lenne egy saját darab létrehozása is.

Amíg kizárólag színész voltam, sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor az én ötleteim oldották meg a rendező problémáit. Szóval úgy fogalmaznám meg, nem volt szándékos az, hogy író-rendező lettem, egyszerűen úgy alakult, hogy kiderült, tudom csinálni, és ennek híre ment.

A ma már tömegeket megmozgató Pintér Béla-társulat sikere nem volt azonnal egyértelmű, az első években sokszor maradtak el előadások amiatt, mert kevesebb volt a néző, mint ahányan színpadon voltak. A stílus is fokozatosan alakult ki; első darabjuk, az 1998-ban bemutatott Népi rablét még inkább performansz volt, azt követően azonban előadásról előadásra kirajzolódtak az azóta összetéveszthetetlenné vált jegyek, és megszületett a Pintér Béla-brand. A darabok születéséről nincs romantikus elképzelése Pintérnek, azt mondta, nem történt más, csupán érdekelte, mekkora ereje van a színpadon a mindennapi életnek és a kevésbé irodalmi anyagnak, ehhez pedig olyan alkotótársakat keresett, akiktől nagyon messze van a művi színészkedés.

Évente írok egy vagy több darabot, és nem akarok más tekintetben párhuzamot vonni, de ahogyan Shakespeare, úgy én is a színészeimre írom a darabokat. A próbákra mindig kész jelenetekkel érkezem, azt tartom a lehető legtisztességesebb és leghatékonyabb megoldásnak. Persze alakulhat úgy, hogy a próba során változik az anyag, elfogadom a színészeim javaslatait, de improvizáció nincs az előadásainkon.

A finanszírozási kérdésekről Pintér Béla azt mondta, gyakran felmerül, miért kérnek egyáltalán állami támogatást a függetlenek. Szerinte azonban, ha a kőszínházaknak jár, akkor ugyanúgy jár nekik is az állami pénzből, nem tartja helyénvalónak a megkülönböztetést. Utalt rá, hogy a támogatások folyamatos csökkentése miatt többen el is véreztek már, legutóbb idén májusban a Szputnyik.

Jobban tudok darabot írni, mint tüntetéseken megafonba beszélni, úgyhogy én úgy küzdök a dolog ellen, hogy dolgozom. Az ugyanis biztos, hogy 2010 előtt pénzt adott, 2010 óta meg témát ad az állam.

Az ilyen típusú, tulajdonképpen családias beszélgetésekben az a jó, hogy a nagyjából negyvenfős közönség – kézfeltartással vagy anélkül – bármikor kérdezhet, és ezzel a joggal sokan élnek is; most például valaki arra volt kíváncsi, nem keres-e szponzort a társulat.

Remélem, senki nem gondolja rólam, hogy esetleg úgy gondolom, blamálna engem, ha átnevezném a társulatot Pintér Béla Társulat Zalahús Kft.-re, de egyelőre nem kerestek meg ilyesmivel.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!