Angela Marsons valósággal berobbant a Kim Stone felügyelőnő bűnügyeit leíró sorozatával az angol krimiirodalomba. Az Elfojtott sikoly megrázóan hangos is lehet.
Olvass bele:
…Kim két nap alatt immár másodszor merítkezhetett meg az oktatási intézményekre jellemző naiv, várakozásteli légkörben.
Bryant odalépett a recepciós asztalához, ő pedig meghúzódott a háttérben. Tőle jobbra fiúk kis csoportja röhécselt valamin, amit egy mobiltelefon képernyőjén láttak. Az egyik srác Kim felé fordult, és tetőtől talpig végigmérte, majd a mellén állapodott meg a tekintete. Ezután oldalra billentette a fejét, és elmosolyodott.
Kim utánozta a fejmozdulatát, és közben ő is szemügyre vette a szűk farmerbe bújtatott, cingár lábait, a V nyakú pólóját meg a Justin Bieber-séróját.
Aztán a szemébe nézett, és viszonozta a mosolyát. – Ne is álmodj róla, kiscsillag – mondta.
A srác erre egyből hátat fordított neki, és riadtan sandított a haverjaira, hogy vajon észrevették-e, mi történt.
– Itt valami nem stimmel – mondta Bryant. – A recepciós mintha zavarban lett volna, amikor mondtam, hogy a professzor urat keressük. De már jön is valaki! Bár nem hinném, hogy ő az…
Az ácsorgó diákcsoportok egy csapásra szétnyíltak, mint a Vörös-tenger. A közeledő aprócska asszonyság alig ötven kiló volt vasággyal, de ment, mint a golyó, és nem lassított senki kedvéért. Körbehordozta az átható tekintetét, amely végül Kimen és Bryanten állapodott meg.
– Hűha! Fedezékbe! – szólalt meg Bryant, amikor a nő elindult feléjük.
– Önök a nyomozók? – kérdezte, és kezet nyújtott.
Kim orra ellen orvtámadást intézett a nő parfümjének az illata. Az asszony feszes, őszbe forduló, göndör fürtjei szinte rátapadtak a fejére, az orrára biggyesztett szemüveget pedig mintha valami vicces tévésorozat kelléktárából kölcsönözte volna.
Bryant kezet fogott a nővel. Kim nem. – Ön pedig?
– Mrs. Pearson vagyok, Milton professzor asszisztense.
Szóval a professzor elfoglalt ember, nem tudja fogadni őket. De ha az asszisztensétől nem tudnak meg semmit, akkor kénytelenek lesznek forszírozni a dolgot.
– Feltehetnénk pár kérdést egy projekttel kapcsolatban, amelyen Milton professzor jelenleg dolgozik? – kérdezte Bryant.
– Igen, csak gyorsan – felelte a nő. Nem ajánlotta föl, hogy menjenek be valahova, ahol nyugodtabban beszélgethetnek. Látszott, hogy nagyon keveset óhajt rájuk szánni a drága idejéből.
– Ha jól tudom, a professzor ásatást tervez, ugye?
Mrs. Pearson bólintott. – Igen, pár napja kapta meg az engedélyt.
– Pontosan mit keres? – kérdezte Bryant.
– Nagy értékű érméket, nyomozó.
Kim fölvonta a szemöldökét. – Egy mezőn, Rowley Regis külterületén?
Mrs. Pearson nagyot sóhajtott, mintha egy butaságokat beszélő kisgyereket igazítana helyre. – Látom, sejtelmük sincs róla, micsoda kincseket rejt a mi szűkebb pátriánk. Nem hallottak még a staffordshire-i kincsről?
Kim Bryantre nézett, majd mindketten megrázták a fejüket.
Mrs. Pearson leplezetlen megvetéssel mérte végig őket. Látszott rajta, hogy aki nem egyetemi berkekben mozog, az szerinte csak tudatlan, korlátolt nyárspolgár lehet.
– Korunk egyik legjelentősebb leletegyüttesét pár éve egy lichfieldi mezőn találták meg. Több mint három és fél ezer arany pénzérme került elő, a kincs értéke valamivel több, mint hárommillió font. A minap pedig Krisztus előtt 31-ben vert ezüstdénárokat találtak Stoke on Trentben.
Ez már felcsigázta Kim érdeklődését. – És ki kapja ezt a sok pénzt?
– Hát, nemrég például felszínre került egy lelet a worcestershire-i Bredon Hillben. Egy férfi fémdetektorral római pénzérméket és más aranykincseket talált egy farmer földjén. Másfél milliót kapott ő is, meg a farmer is.
– Miből gondolja a professzor, hogy Rowley Regisben van valami?
Mrs. Pearson vállat vont. – Egy helyi legenda szerint volt abban a térségben egy csata.
– Beszélt mostanában a professzor telefonon egy Teresa Wyatt nevű nővel?
Mrs. Pearson egy pillanatra elgondolkodott. – Azt hiszem, igen. A nő többször is telefonált, mondván, hogy mindenképpen beszélni akar Milton professzorral. És ha jól emlékszem, a professzor egyszer késő délután visszahívta.
Kimnek ennyi bőven elég volt. Abból, amit hallott, egyértelműen kiderült, hogy itt valami bűzlik, és most már magától a bűvésztől akarta hallani, hogy mi hangzott el az ominózus telefonbeszélgetés során, nem a kalapjából elővarázsolt nyuszitól.
– Köszönöm a segítségét, Mrs. Pearson, de attól tartok, bármilyen elfoglalt ember a professzor, azonnal beszélnünk kell vele.
Mrs. Pearson először értetlenül, majd mérgesen nézett rájuk. – Most én kérdeznék valamit öntől, nyomozó: maguk ott a rendőrségen nem beszélnek egymással?
– Tessék? – hüledezett Bryant.
– Nyilván nem az eltűnt személyeket felkutató csoportnál vannak, különben tudnák.
– Mit tudnánk, Mrs. Pearson?
A nő megköszörülte a torkát, majd keresztbe fonta a mellén a karját. – Azt, hogy Milton professzort negyvennyolc órája nem látta senki, és nem is hallottunk felőle.
