Erdős Péter saját bevallása szerint sem értett a könnyűzenéhez, mégis ő volt a Hungaroton teljhatalmú márkamenedzsere. Az Erdős-mítosz nyomába eredtünk.
Erdős Péter egyik utolsó interjújában negatív megítélésű emberként hivatkozott magára, de hozzátette azt is, hogy ez talán kicsit igazságtalan is. Utólag sem könnyű róla egyértelmű ítéletet mondani: az elmúlt években a személye körüli viták is polarizálódtak némiképpen, erre utal a szép emlékű Quart-nagyinterjúkban rendszeresen felmerülő Erdős Péter-kérdés (Jobb lett volna a magyar popzene Erdős Péter nélkül?), amelyre meglehetősen vegyes válaszok születtek.
Trunkos András például úgy vélekedett róla: „Erdős Péter nemhogy a gátja nem volt a magyar popzenének, de még csak a szűrője sem. Egy oszlop volt, amit időnként ki kellett kerülni. Nem volt ő olyan jelentős, mint amennyire utólag felnagyítják a szerepét. Nyakába varrnak egy csomó baromságot, ami nem is így működött. Mondom mindezt úgy, hogy én nem voltam jóban vele.” Mások azonban nagyon is szűrőnek érezték Erdőst, így például Nagy Feró, aki a rendszerváltás óta is úton-útfélen erdősözik, ha éppen szükség van rá.
Hevenyészett Erdős Péter-portrénkban segítségünkre volt még Acsay Judit interjúkötete (Hogyan készül a popmenedzser?, Unió, 1990), amely már Erdős halála után jelent meg, mára pedig elég nehezen beszerezhető. Ebben a könyvben Erdős saját bevallása szerint „teljes őszinteségre” törekszik, azonban itt nagyobb szerepet kap Erdős útja a Hungarotonig, mint az ott eltöltött évek.
Út a popzenéig
Erdős Péter költőként kezdte pályafutását, de utólag nem tartotta magát kiugróan tehetségesnek, de elkötelezettnek mindenképp. Interjúkötetében azt mondja, hogy jobban félt attól, hogy befejezetlen vers marad utána, mint magától a haláltól. A háborúban munkaszolgálatosként Radnótit is megismerte, aki Erdős szerint már nem igazán foglalkozott költészeti kérdésekkel, viszont egy fél nap erejéig még rá is bízta a bori noteszt.
Erdős túlélte Buchenwaldot, majd a svájci rehabilitáció után véresszájú leleplező újságíróként kezdett el dolgozni, mint meggyőződéses kommunista. Ő ezzel nem viccelt, mert ugyan az ötvenes években kétszer is börtönbe csukták politikai okok miatt (összesítve 4 és fél évet ült), szabadulása után mégis természetesnek vette, hogy a pártirodánál jelentkezzen munkára.
A popcézár
Egy titok volt, egy elmebeteg volt, egy outsider volt, egy politikus volt, és valahol zseni volt.
– mondta Erdős Péterről Boros Lajos egy televíziós műsorban, amelyből alább részletet is ajánlunk. Erdős nem értett a popzenéhez, ezt nem én mondom, hanem ő maga hangoztatta gyakran. Azt állította, hogy míg a filmhez, színházhoz, irodalomhoz ért, addig a zenéhez botfüle van, de saját indoklása szerint ez azért nem probléma, mert úgyis a botfülűeknek kell eladni a lemezeket, nem a szakmának.
Ez egyébként logikus gondolatmenet, és Erdőstől azt sem vitatja el senki, amit szintén gyakran hangoztatott, hogy kiváló kvalitású szervező és lobbista volt. A dorogi hanglemezgyár fejlesztésében is komoly szerepe volt, ami nem egy jól hangzó szocialista lózung, hanem a megjelent kiadványok számában is szépen látszik a kapacitás növekedése.
Erdős Péter a hazai popzenészekről beszél:
https://www.youtube.com/watch?v=5nVDvw1XKAw
A legtöbb támadás amiatt éri őt a mai napig, hogy kinek adott zöld utat, és kit állított pihenőpályára. A legtöbben a Kex, a klasszikus felállású Syrius, Cserháti Zsuzsa, Radics Béla, a Beatrice, a P.Mobil, a punk és a nem hivatalos újhullám lemezeit hiányolják a leginkább. Erdős határozott elképzelése volt arról, hogy mi miért jelenhet meg, és mit miért nem érdemes kiadni. Az egyéni ízlése sokszor túlságosan kiütközött, amit Bornai Tibor a Quartnak adott interjújában is felró Erdősnek:
Nagyon szerettünk vele beszélgetni, mert nagyvonalú volt, szellemes, lehetett vele vitatkozni, és nem ütött fejbe a szocializmus bunkójával, hanem megengedte magának azt a luxust, hogy érvelt, pedig akár közénk is lövethetett volna. (…) egyetlen nagyon komoly hibát követett el, amiért annyian utálják: abszolút a saját ízlésére formálta a lemezgyárat, amit csak akkor tehetett volna meg, ha van több kiadó is az országban. De úgy, hogy ő az egyetlen, úgy ez hiba, talán még bűn is.
Hasonlóan vélekedett Galla Miklós is, kissé harciasabb hangnemben, ugyancsak a Quartnak adott interjújában:
Volt olyan lemez, amiről ő kijelentette, hogy lehetne aranylemez, csak neki nem volt kedve hozzá, és ezért nem gyártatott százezret belőle, hanem csak mondjuk húszezret. Ő döntötte el, hogy ez a zenekar nem lehet sikeres, viszont a Neoton igen. Erdős és Bors Jenő lelkén nagyon sok bűn szárad, gátlástalanul visszaéltek a hatalmukkal. (…) Erdőssel egyébként nekem nem volt pengeváltásom zenészként, csak újságíróként találkoztam vele.
A Neoton-probléma
Erdős Pétert sokan támadják a kedvencei miatt. Egy interjúban mondja, hogy egy időben aránytalanul sok időt töltött Koncz Zsuzsa menedzselésével, de a leggyakrabban a Neotont emlegetik fel Erdősnek. Erdős Péter a hetvenes évek első felében látta a Neotont a Várban, amikor Erdős szerint „kurva rosszak voltak” és különösen Csepregi Éva zavarta őt a produkcióban.
Csepregi Éva maradt, más tekintetben azonban Pásztor Lászlóék zenekara rugalmasan együttműködött Erdőssel, és tanácsai alapján fejlesztették a zenekart, amit a popcézár nagyon értékelt. Őket szerette volna ellenpólusnak a vad ifjúsági zenekar, a Piramis mellé; a Neotont azoknak a fiataloknak szánták, akik nem lázadtak és „szerették a szüleiket”.
Ezzel még nem is lett volna probléma, azzal viszont lett, hogy Erdős Péter összejött Csepregi Évával. Ez az Erdős-életpálya leginkább megkérdőjelezhető epizódja: nemcsak azért, mert utolsó éveiben két nővel lakott együtt (volt feleségével egy háztartásban laktak), hanem mert nyilván Erdős sem gondolhatta komolyan, hogy az amúgy is cinikus hazai popszakma szemet fog hunyni kapcsolatuk felett. Erdős azzal próbálta kijátszani a közvéleményt, hogy a Neoton ügyeiben névleg Bors Jenő döntött, ám később maga is elismerte, hogy a döntéseket ő maga súgta.
A szennyhullám-vita
Erdős nagydumás ürge volt, azonban épp az interjúkötet idézi az ún. szennyhullám-vitát, amiből egyfelől kiderül az, hogy Erdős bár valóban ügyes publicista volt, de a tényeket szerette úgy igazítani, hogy neki legyen kényelmes. A nyolcvanas évek első felében lezajlott vitában nekiesett a korabeli punk zenekaroknak (többek között a róla hírhedt dalt szerző CPg, az ETA és a Mos-OI zavarta), válogatás nélkül lefasisztázta őket, Sebők János újságírót pedig lényegében a punkok csatlósának nevezi.
Erdős cikkének igazságtartalmát Harsányi László a KISZ KB kulturális osztályának vezetője is megkérdőjelezi, de Erdős Péter igazán Sebőkben akadt emberére, aki higgadtan mutat rá a popcézár érvelésének hibáira. Szimbolikusan jelzi a szennyhullám-vita azt, hogy Erdős pályájában a punk megjelenése volt az, amire addigi módszereivel már nem tudott korszerűen reagálni, és hiába hangoztatta állandóan, hogy a Beatrice eladhatatlan zenekar, ezt az utókor sokféleképpen megcáfolta.
Tépd el az időt
Erdős Péter mindig is elsősorban politikusnak tartotta magát, de az 1956-os pere és börtönbüntetése után (aminek egy egész fejezetet szentel az Erdős-könyv) ez nem volt reális opció. Erdős utolsó éveiben ismét fellángolt a politikai karriervágy, 1988-ban még az MSZMP-be is visszalépett, azonban a rendszerváltás politikai átrendeződése keresztülhúzta a számításait.
Ekkor a világéletében elkötelezett kommunista Erdős már pártonkívüliként hivatkozott magára, bírálta az újonnan alakult MSZP-t és a még éppen létező MSZMP-t egyaránt. Így fejezi be politikai fejtegetéseit:
Szatírába illő Don Quijote-szerepekre persze nem vállalkozom. De várom azt a pillanatot, amikor magamat jól kifejezve előléphetek, annak teljes tudatában, hogy valószínűleg addig várok, amíg a hamut is mamunak mondom.
Erdős Péter néhány hónappal később, 1990 februárjában hunyt el.
