Ady Endre (Érmindszent, 1877. november 22.–Budapest, Terézváros, 1919.január 27.) nem csak szépíróként alkotott maradandót. A magyar sajtó történetébe is örökre beírta a nevét. Páratlan éleslátása több mint egy évszázad távlatából még lenyűgözőbb, mint a maga korában lehetett. Amellett, hogy publicistaként naprakészen, tényszerűen dokumentálta az eseményeket, a legapróbb részletektől kezdve az általánosan levonható tanulságokig mindent észrevett. Száz évre előre.
Nincs olyan mai társadalmi, közéleti jelenség, amelyről ne találnánk leírást, elemzést Ady tollából. Ezért, okulásképpen bocsátjuk útjára Heti Ady rovatunkat.
A NÉPEK ÖSSZEFOLYNAK
Párizs, június elején
Talán olvasta már mindenki, hogy New Yorkban alig él több, mint hétszázezer úgynevezett igazi yankee. Ellenben New Yorknak sokkal nagyobb német lakossága van, mint például Münchennek. Sőt, az is már majdnem bizonyos, hogy Budapest után nem Szeged a legnagyobb magyar város, hanem New York, Párizsban minden ötödik vagy hatodik ember nem francia, s Berlin tíz év múlva, talán már tíz év múlva, kozmopolitább lesz Párizsnál is.
Persze, hogy ezt az újféle, nagy valóságot nem akarják látni és belátni Magyarországon. Mert, ha látják és belátják, nyomban be kellene látniok azt is, hogy Vörösmarty szobra anakronizmus. Legalábbis: az emberek élni akarnak bárhol, de halni csak a végső esetben.
Most Franciaországban jajgatnak a nacionalisták, mert valószínűleg megint kap vagy húszezer új német lakót Párizs. Tudniillik, nemcsak a magyarok, horvátok, erdélyi oláhok és tótocskák vándorolnak vissza a krízises Amerikából. Valami ötvenezer német is útra kerekedett, s jött s jön vissza Európába, de haza, Németországba alig került s kerül a félszázezer németből ötezer. A többi Londont és Párizst rajozza be, mivel itt, e két városban,
esetleg mentesebbek tudnak lenni az éhhaláltól, mint otthon.
S ez a betelepülés ugyanakkor történik, amikor Franciaországból, az alig népesedő Franciaországból az emberek naponként és seregestül vándorolnak ki ma is Amerikába, Angliába, a Balkánra, sőt Németországba, főképpen Hamburgba, ahol nagyon sok a francia munkás.
A népek összefolyásának nagy epochája íme megkezdődött.
A „Haza”, a szent „Haza” mindenütt csak az édes gyermekeit tartja el. A jóval számosabb mostoha gyermekek menjenek akár a pokolba.
Ha pedig az idegennek több hasznát veheti a vagyon, a tőke, akkor jöjjön a kivándorló kompatrióták, honfitársak helyett a hasznosabb idegenek csapatja.
Ahol csak kultúra van, ott elháríthatatlan ez a népanyagcsere. S ahol kultúra van, ez a kultúra természetszerűleg vonja magához minden országból az élni és dolgozni akaró és tudó emberseregeket.
Ne féljen azért senki, nem fog megismétlődni, miként azt szentimentális professzor urak vallják, a pusztuló Athén vagy Róma példája.
Lassan-lassan, de föltartóztathatás nélkül a munka, az együttes munka nagy diadala közeledik. Nő, nagyszerűen gyarapszik, izmosodik az összetartozóság gondolata a földön. A népek összefolynak a munka, közös sors és élet-szépség gondolatába – akaratlanul, öntudatlanul, de egy nagy törvény szerint.
És föl kell emelnünk a szíveinket még akkor is, ha magyarok vagyunk.
Ám hozzák be talán a kulikat a magyar, úri haladáshóhérolók. A kulikig elhat már a világ nagy munkás-ligájának lelke.
A népek összefolynak, s a munka hatalmas csákányával erősen bontogatja már az országhatárló oszlopokat.
Népszava 1908. június 5.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
