Ha azt hisszük, Conchita Wurst volt az első szakállas nő, aki széles körben is ismertté vált, akkor tévedünk. 400 évvel ezelőtt, a reneszánszkorban élt ugyanis egy festőnő, aki különösen szerette meghökkenteni a környezetét: egy alkalommal például egy szakállas (pontosabban az egész arcát szőr borította) lány portréját festette meg, hogy szembe menjen az akkori szépségideákkal és bebizonyítsa: a nő mássága ellenére is gyönyörű. Lavinia Fontana (1552-1614) azt is kiharcolta, hogy ő lehessen az első női festő, aki akt-tanulmányokat is készíthet.
Sofonisba Anguissolának(1532–1625) köszönhetően – aki még nem festhetett aktokat, épp ezért vallási témájú képeket sem készített, ám járhatóbbá tette az utat a női festők számára – Laviniának, már hajszálnyival könnyebb volt a helyzete. Nem titokban kellett eljárnia a nagy mesterekhez gyakorolni, hanem magától értetődő volt, hogy festő lesz belőle: édesapja, Prospero Fontana, aki maga is a bolognai iskola elismert művészének számított, kiskora óta tanította lányát.
Lavinia pedig olyannyira tehetségesnek bizonyult, hogy már korai festményeit is vásárolták, így 13 éves korától ő vált a fő kenyérkeresővé. Nem csoda, hogy az egyetlen női festő lett, akit férfi kollégái is elismertek, egyenrangú partnerként kezeltek, és aktrajzokat is készíthetett.
VÉRFARKAS SZINDRÓMÁVAL KÜZDŐ LÁNYT FESTETT MEG
Habár abban az időben a női festők jellemzően csak portrékat készíthettek, Lavinia kiváltságos helyzete miatt óriási méretű, vallási-mitológiai témájú munkákat, sőt, női aktokat is festett. Az egyik legismertebb vallási témájú képe a Noli me tangere (1581). Legalább annyira hírese műve az Antonietta Gonzalezről festett portréja is: Antonietta – ahogy apja, és két nővére is – hypertrichosis-szal, azaz vérfarkas szindrómával küzdött. Az endokrin betegség túlzott mértékű szőrnövekedéssel járt együtt, akár az egész test felületén. Annyira ritka rendellenesség, hogy 1 milliárd emberből egy születik így, Pedro Gonzalez családjában viszont rajta kívül három lánya is ettől szenvedett.
A Gonzalez családot fizikusok és orvosok is vizsgálták, népszerűségüknek köszönhetően pedig megfordultak II. Henrik francia király udvarától kezdve Párma Hercegéig (I. Ranuccio) mindenhol. Laviniával pont Pármában találkoztak: a művésznő 1595-ben fittyet hányva az akkori női szépségideálnak és elvárásoknak, megfestette Antonietta Gonzalez portréját, amelynek mindenki a csodájára járt.
FÉRJE MARADT OTTHON A GYEREKEIKKEL
25 évesen ment férjhez a szerény vagyonnal rendelkező, nemesi család sarjához, egy bizonyos Paolo Zappihoz. Házassága sem mondható hagyományosnak, pláne az akkori viszonyok között: ugyanis nem ő, hanem férje nevelte gyermekeiket, – 11 gyermekük született, de csak három maradt életben közülük – egyúttal pedig a művésznő asszisztenseként, és „ügynökeként” is dolgozott, mivel Lavinia volt a családfenntartó. (Még édesapját is ő tartotta el.) A művésznő a gazdag bolognai kereskedőcsalád, a Buoncompagnik támogatását is élvezte, ahonnan XIII. Gergely pápa is származott.
A Yale Egyetem professzora Caroline P. Murphy, Lavinia Fontana: A Painter and Her Patrons in Sixteenth-century Bologna című könyvében többek között azt fejtegeti, vajon hogyan sikerült pont Laviniának ennyi támogatót maga köré gyűjtenie, miközben rengeteg tehetséges festő élt akkoriban az itáliai városban. Egyik lehetséges okként említi, hogy a nemesség a szexbotrányaikról való figyelemelterelésre használta fel a női festőket:
Az egyik nagy köztiszteletnek örvendő nemes például azért támogatta Laviniát, mert azt remélte, így a bolognai állampolgárok elfelejtik nagy botrányt kavaró, szodomisztikus bűntettéről a figyelmet. (Sajnos arról nem szól a fáma, mit is tett konkrétan a nemesember.)
– állítja Caroline P. Murphy.
MIÉRT AZ ÖZVEGYASSZONYOK VOLTAK FŐ PATRÓNUSAI?
Lavinia legnagyobb támogatói mégsem a nemes urak voltak, hanem sokkal inkább az úrinők: feleségek, anyák és özvegyasszonyok. Utóbbiak különösen, hiszen:
Fontana a festményein keresztül legalizálta özvegyi státuszukat, bemutatva, milyen önfeláldozóak, a családjuk iránt elkötelezettek, halott férjükhöz hűségesek – nem beszélve a pazar özvegyi viseletükről, amelyben megörökítette őket, különleges eleganciát sugározva a kép nézőinek, az utókornak.
– olvasható a könyvében.
V. PÁL PÁPA A NŐVÉREKÉNT TEKINTETT RÁ
A művésznő 51 éves korában nagy fordulóponthoz érkezett: 1603-ban VIII. Kelemen pápa Rómába hívatta családjával együtt, és megbízta, legyen a pápai udvari festője.
Lavinia Rómában is olyan jól boldogult, mint Bolognában: V. Pál pápával is különösen bizalmas kapcsolatot ápolt, a férfi állítólag nővéreként tekintett a festőnőre.
Számos elismerést kapott életében, beleértve a Felice Antonio Casoni szobrász által 1611-ben készített bronz medaliont, amelyen Lavinia portréja látható. Beválasztották az Accademia di San Luca (1593-ban, Rómában alapított festészeti akadémia) tagjai közé, ami hatalmas elismerésnek számított, hiszen akkoriban egy nő ilyesmiről nem igen álmodhatott.
Több mint száz művét jegyzik, de csak 32 ismert jelenleg, amelyet szignált is, közülük néhányat tévesen Guido Reninek tulajdonítottak korábban. A művészettörténészek további 25 olyan festményről tudnak, amit nagy valószínűséggel ő készített, így 1700-ig bezárólag a legtöbb festményt készítő női művész címét is bitorolta.
1614. augusztus 11-én halt meg Rómában.
(Forrás: wikipedia.com, webbeteg.hu, artlark.org, britannica.com)
