Ciro Guerra legújabb filmje, A kígyó ölelése (El abrazo de la serpiente, 2015) zajos sikert aratott Cannes-ben, és itthon is teltházakkal adják a művészmozik. A pszichedelikus, több idősíkban játszódó történetet a dzsungel mélyén forgatták, a főszerepekben a Borgmanból ismerős Jan Bijvoet mellett őslakosokkal, akik majdhogynem lejátsszák a hivatásos színészeket a vászonról. A fekete-fehérben gyönyörűen kivitelezett alkotás szemtelenül fiatal rendezőjét Bogotában, az otthonában értük el telefonon.
Ennyire szereti a road-moviet? Előző játékfilmje (Los viajes del viento, 2009) is egy epikus utazásról szólt…
Az utazás koncepcióját szeretem. Ez a motívum mindig jelen volt a történetekben az emberiség kezdete óta. Mindig olyan sztorikat keresek, amelyek képesek összekapcsolni a jelent az örökkévalósággal. Számos kultúrában az életet utazásként élik meg. És ez remek forma, el lehet mesélni vele egy történetet.
Nehéz manapság Kolumbiában ilyen nagyszabású filmet készíteni 34 évesen?
Szerintem ezt a filmet csak fiatalon lehetett elkészíteni. Nagyon megterhelő volt lelkileg és fizikailag is. És kockázatos. Valószínűleg csak fiatalos bolondsággal lehet ilyenbe belevágni. Ha idősebb vagy, talán jobban törekszel a biztonságra (nevet).
Ennyire veszélyes volt?
Igen, roppant kockázatos volt. Minden történhetett volna nagyon rosszul is. De szerencsére jól ment, és létrejött a film. Az elmúlt harminc évben nem készült film a kolumbiai Amazonas területén. Távol van a civilizációtól, oda kellett reptetnünk mindent. Napokig szakadhat az eső megállás nélkül, és ha ez egy forgatási napon történik, az nem szerencsés. Veszélyes betegségeket lehet elkapni parazitáktól, és komoly ételmérgezések is megesnek. Sőt, még az őserdei állatok is megtámadhatnak. De szerencsére semmi ilyen nem történt, gördülékenyen ment a munka, noha nagyon nehéz volt.
Hogyan sikerült a Karamakatét alakító két színészt megtalálni? Milyen volt velük dolgozni?
Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy sorra látogattam a különböző őslakos településeket a dzsungelben. Beszélgettem az emberekkel, megkérdeztem őket, lenne-e kedvük részt venni a filmben. Elmagyaráztam nekik, milyen filmet szeretnénk készíteni, és engedélyt kértem tőlük, hogy a területükön forgassak. Nagyon lelkesen támogattak. Fényképzetünk, kerestük a megfelelő karaktert, akinek van valami érdekes kifejezőereje. Volt egy falu, ahol mindenki részt akart venni a dologban, kivéve egyetlen férfit. Ő azt monda, nem fényképezhetjük le. A közösség úgy döntött: vagy mindannyian benne vannak, vagy senki. És annyit győzködték, hogy végül is ráállt, azzal a feltétellel, hogy ő lesz a főszereplő. Ő volt a fiatal Karamakatét alakító Nilbio Torres. Soha előtte nem láttam hozzá fogható embert. Egy figura egyenesen az amazóniai mitológiából, egy igazi harcos sámán. Amikor elmondtuk neki, mit is kérünk tőle, eléggé testhez állt neki, és lelkesen vett részt a munkában. Az idősebb Karamakate szerepére viszont sehogyan sem tudtam megfelelő embert találni, hiába beszéltem sok sámánnal és falubölcsével. Így elkezdtem tanulmányozni minden elérhető filmanyagot, amelyet valaha a kolumbiai dzsungelben forgattak. Ez nem volt ugyan sok, de megláttam egy érdekes figurát egy harminc évvel ezelőtti rövidfilmben. Ő volt Antonio Bolivar, egy markáns kisugárzású indián. Ellátogattam a fővárosi házába, és amikor ajtót nyitott, tudtam, hogy csakis vele vagyok képes megcsinálni a filmet, csakis ő tudja visszaadni a karaktert. Csoda, ahogy kettejükre rátaláltam!
Az őslakosok mit szóltak a kész filmhez?
Nagyon tetszett nekik, főleg amikor a film végén a szent hegyet meglátták, tapsvihar és valóságos eksztázis tört ki. A színészek is nagyon büszkék rá, noha, mint később bevallották, eleinte kissé tartottak a filmezéstől, és attól, hogyan fogjuk az ő történetüket értelmezni.
Kolumbia hogyan számolt el a velük kapcsolatos sötét múltjával?
A nyolcvanas években elfogadtak egy törvényt, amely az amazóniai területeket az őslakos közösségek tulajdonába adta. Éppen az utolsó pillanatban, amikor már kezdtek teljesen eltűnni a föld színéről. Mostanra sok közösség szépen újraépült. De így is sok multinacionális bányatársaság próbálja meg rávenni őket, hogy engedélyezzék az ipari kitermelést a területükön. Az őslakosok nagyon ellene vannak, és szerencsére most már a törvény is az ő oldalukon áll.
Min dolgozik most?
A következő filmemet remélhetőleg 2018-ban mutatják majd be, a munkacíme jelenleg Birds of passage (Vándormadarak). Erről egyelőre csak ennyit árulhatok el róla.
Csala Bertalan
