A középkorról sokan és sokféleképpen írtak már, de interjúalanyom legújabb könyve azt is bebizonyította, hogy bőven lehet még izgalmasan beszélni az említett korszakról. Bánki Éva író és irodalomtörténész legfrissebb műve, a Fordított idő egy valódi női lovagregény, amelyben a fiatal főhősnő, Riolda tanulságos történetét ismerhetjük meg. A írónővel mítoszokról, és írásról beszélgettem.
A könyvben valóságos és kitalált időkben utazunk, fikciós és megtörtént eseményeket átélve. Honnan szereztél motívumokat a műhöz?
Szerettem volna bebizonyítani egy szemináriumi csoportomnak, hogy el lehet mesélni női szempontból is egy középkori történet. Aztán a harmadik fejezet után én is a regény foglya lettem. A sztorinak tulajdonképpen nincs irodalmi előképe. Sok megszabadított lányt ismer a középkor. De egyet sem, aki maga szabadul meg, és tényleg ismerni akarja az őt körülvevő világot.
A Fordított idő tulajdonképpen női lovagregényként aposztrofálható. Kicsoda Riolda, és mit taníthat a története?
Riolda semmit sem akar nekünk tanítani. Hiszen mire megyünk azzal, ha mi is felszabadítjuk a szorgokat, ha mi is megtanulunk hajózni, vagy rájövünk, kik gyilkolták meg a királynőt? Persze, meglehet, egy szabadulás-történet mindig tanulságos. De ami talán tényleg felszabadító, az a hősnő ismeretlenhez való viszonya. Mi természetesnek vesszük, hogy nem ismerjük a mobiltelefont (használni ugyan használjuk, de nem értjük, hogyan működik, és nem is akarjuk érteni), hogy hajlamosak vagyunk szinte mindent elfogadni, amit tekintélyek mondanak, de az a másik lány abban a másik valóságban, azaz a regényben csak azért maradhat életben, mert mindenre rácsodálkozik.
A lovagregény műfajában sok könyv születik. Hogyan próbáltál meg újat mondani a témáról, hogy az általad közvetített üzenet is működőképes maradhasson?
Igazából nem a magas irodalom, hanem a popkultúra, a fantasy és persze a gyerekirodalom folytatja ezt a hagyományt. Szerintem nem lehet olyan lovagregényt írni, hogy az az általa közvetített hajdani üzenet is – hogy is mondtad? – működőképes maradjon. Hiszen nekünk már más a transzcendenshez való viszonyunk. És már nem olyan fiatal a világ. És ott van a hajdani lovagregények üzenete, a XI-XII. század nagy találmánya: a szerelem. Mi már kiszerettünk ebből is – nem a szerelemből, hanem a szerelem eszményítéséből –, ezért én úgy gondolom, ma egészen másféle üzenetek kellenek.
Miért döntöttél úgy mégis, hogy a történet ebben a korban játszódjon?
Nekem otthonos ez a kora középkori szorongó multikulti. A VIII. századig Észak-Európában egyetlen eszme sem aratott végleges győzelmet. És döbbenetesen eltérő társadalmak, életformák éltek egymás mellett. Ez nekünk ismerős világ.
Rioldának számos szerepben kell megállnia helyét a regényben. Lehet-e különbséget tenni mítoszok és tények között a kora középkorban?
Ma is elég nehéz tények és mítoszok közt különbséget tenni. De persze egy középkori embernek, aki sokszor azt se tudhatta, hogy hány éves, aki saját arcát se láthatta soha (esetleg a víztükörben), egészen másfélék voltak az esélyei. Ahogy az őt körülvevő világ is másféle volt. Ezért szoktak alkalmazni a regényírók a középkorban játszódó regényekben bölcs papot, aki kiigazítja a szereplők tévedéseit, értelmezi a világot – az ő nézőpontja az, amivel azonosulhat az olvasó. Nálam nincs ilyen kitüntetett nézőpont. Együtt gyötrődünk a szereplőkkel, hogy ez vagy az megtörténhetett-e. És mivel nincs tanárbácsi-figura, el kell fogadnunk, hogy léteznek időcsapdák, ahogy azt, hogy egyes szereplők a jövőre is emlékezni tudnak.
Nagyon régóta középkori világirodalmat tanítasz. Miért szeretsz a középkorral foglalkozni?
Beleszerettem húszévesen. A középkori irodalom a maga elképesztő ellentéteivel borzasztó szabad világnak tűnt. És ma is annak tűnik.
Miképpen lehet a mára reflektálni egy középkori történettel?
Szerintem nem kell nyilvánvaló párhuzamokat keresni: de aki akar, az persze talál. Ez a regény is egy jelentéktelenségbe süllyedt, zavaros, önmagát kereső, arab és bizánci fenyegetés árnyékában élő Európában játszódik.
Mennyire táplálkoznak a műveid a saját életedből?
Annyit beszéltünk itt a középkorról, hogy háttérbe szorult az a tény, hogy csak azt lehet megírni, amit átéltünk. Vagy én nem tudok mást. A vajúdást, a vetéléstől való rettegést, a kiszolgáltatottságot, az elnyomást, azt a szorongó szenvedélyt, ahogy a világot érteni próbáljuk. Ezért nem írtam le egyetlen csatát vagy párviadalt sem. De most már sajnálom, hogy ez a regény ennyire „állattalan” lett, hisz egy középkori lány számára az életnek ez a valósága olyan magától értetődő lehetett, mint nekünk az elektromosság. Nekem viszont nem volt soha az állatokkal különleges kapcsolatom. Egy-két éve a lányom megtanított, hogy miképp lehet mágikus lényeknek tekinteni az állatokat. És azóta el tudom képzelni, milyen lehetett Fargein kapcsolata a lovakkal, hogy milyen érzéssel is járt, mikor az állatok halhatatlanok lettek Hákim műhelyében. Ezeket az új tapasztalatokat persze már nem írtam bele a regénybe, mert ez mindent felforgatott volna. De maga a lehetőség is akkor merült fel, amikor ilyesmit én is átéltem.
Hogyan képzeljük el nálad az alkotófolyamatot?
Ülök és írok. Amikor nem ülök és írok, azon gondolkodom, mit írjak. Nagyon nehéz ez, ha van egy állásod és egy gyereked.
Miért jó írónak lenni ma Magyarországon?
Talán egy másik korban jobb lehetett írónak lenni. De ez nem számít. Teljesen betölt ennek az ezredfordulónak az őrült irracionalitása, és hálás vagyok, hogy most élhetek.
A portréfelvétel Szöllősi Mátyás munkája.
