Nagyszabású jótékonysági koncerteknek ad otthont a budapesti Dohány utcai zsinagóga 2015. november 8-án. Az események szervezője Az Élet Menete Alapítvány, amely − Halász Judit fellépésére időzítve − a Manó Kiadóval közösen egy mesekönyvet is megjelentetett. Az alapítvány vezetőjével, Gordon Gáborral beszélgettünk.
− Miért döntöttetek úgy, hogy a hagyományos évi egy jótékonysági koncert helyett idén kettőt is rendeztek?
− Több éve dédelgetett álmunk válik valóra azzal, hogy Halász Judit is fellép a zenekarával. Szeretnénk, ha ezen a délutánon sok zsidó és nem zsidó család jönne el a Dohány utcai zsinagógába, és a gyerekek is jól éreznék magukat együtt egy színvonalas programon. Az esti műsor is különleges lesz: Müller Péter Sziámi és barátai közel kétórás koncertet adnak magyar nyelvre lefordított Leonard Cohen-dalokból. Péterrel közösen
szupercsapatot sikerült összeválogatnunk.
− A jótékonyság azt is jelenti, hogy a fellépők lemondanak a gázsiról?
− Nem mondanak le teljesen, de azt gondolom, hogy olyan gázsiért, mint amilyet tőlünk kapnak, nem igazán vállalnak fellépéseket. Ők ezzel támogatják az alapítványunkat, illetve a célkitűzéseinket. A helyzet az, hogy ma már amúgy sem a művészek gázsija a fő tétele egy ilyen hatalmas koncert megszervezésének, hanem minden más: a hirdetések, a technika, a grafikai, a nyomdai munkák, és még hosszan sorolhatnám.
− A koncertekből befolyó összeg jelentősen növeli az alapítvány bevételét?
− A Halász Judit-koncertre viszonylag alacsony árakat állapítottunk meg, mert ott az volt a célunk, hogy minél több család számára elérhető legyen. Inkább az esti koncertből szeretnénk bevételt produkálni, de azt szoktam mondani: ha az alapítványnak egy forint haszna sem származik belőle, csak a költségeit termeli ki, már akkor is megéri, mert felejthetetlen élményt nyújtanak ezek a koncertek. Az elmúlt tizenhárom évben hét koncertünk volt, és mindegyik nagyot szólt. A Dohány utcai zsinagógának nincs olyan akusztikája, mint a Művészetek Palotájának, viszont
extra üzenete van annak, ha ott adnak koncertet a művészek, és együtt vannak a legkülönbözőbb emberek.
Különösen igaz ez Halász Judit mostani, első fellépésére. Erre az alkalomra egy mesekönyvvel, a Sokszínű mesékkel is készültünk, amit a Manó Kiadóval közösen jelentettünk meg: a toleranciáról és az együttélésről szóló rövid írások vannak benne, és a koncerten megajándékozzuk vele a gyekeket. Meseíró barátunk, Szente Vajk színművész az egyiket – amihez egy rajzfilmet is készítettünk – fel is fogja olvasni a közönségnek.
− Milyen forrásokból tartja fenn magát az alapítvány?
− A legbiztosabb és legfontosabb forrásunk a mindenkori kormány támogatása, e mellett magánemberek adományaira és az aktuális pályázati lehetőségekre támaszkodunk. Igyekszünk kellő távolságot tartani minden politikai csoporttól, és eddigi fennállásunk alatt az összes kormány elfogadott minket. Úgy gondolom, illetve bízom benne, hogy az egész társadalomnak jó, hogy Magyarországon is működik Az Élet Menete.
− Ritka, hogy kormányokon átívelően meg tudja tartani a pozícióját egy civil szervezet. Minek köszönhető?
− Azt hiszem, a higgadt, de határozott fellépésemnek. Mindig éreztetem:
az állami pénz elfogadása nem jelenti azt, hogy beleszólhatnak a dolgainkba.
Le is kopogom, hogy eddig semmilyen problémánk nem volt. Annak ellenére, hogy nem politizáltunk, és továbbra sem akarunk, azt szeretnénk, ha minél több politikus jönne el velünk a lengyelországi Az Élet Menetére. Auschwitz a világ egyik legnagyobb temetője és a legnagyobb magyar sírhely, amit nekik is látniuk kell. A hagyományos évi megemlékezésre 54 országból érkeznek csoportok; megrendítő és felemelő érzés. Egyik alapítónk, a sajnos már elhunyt Kézdy György mondta mindig, hogy happeninghangulata van ezeknek a találkozóknak, de ez így jó! Talán illetlennek tűnhet, hogy nagyon jól érezzük magunkat együtt,
de hát ezért vagyunk Az Élet Menete.
− Az első hazai meneten hányan voltak?
− Pár százan. Akkor még nem is neveztük Az Élet Menetének, csak több baráttal közösen csináltunk egy fáklyás sétát Pesten, a VII. kerületben. Az első néhány évben ezresével nőtt a szám, és az utóbbi hat−nyolc évben már 30−40 ezren voltunk. A tömeg nagyságát onnan tudjuk reálisan felmérni, hogy elolvassuk a bal- és a jobboldali média híreit is, és ha megközelítőleg azonos számot írnak, akkor az valószínűleg igaz.
− Hogyan értetek el ilyen nagy érdeklődést?
− Magam sem tudom. Az Élet Menete már több országban létezett, amikor Verő Tamás és Meir Zohar barátaimmal Magyarországra hoztuk. Az első pillanattól kezdve úgy működünk, hogy nem teszünk különbséget sem a hitközségek, sem a politikai pártok között. A közjogi méltóságokat, mivel őket illik, meghívjuk minden rendezvényünkre, a többi politikus pedig tudomásul vette, hogy nem kap külön meghívót. A plakátokat elküldjük, és aki el akar jönni, azt szeretettel várjuk. Hirdetésre, reklámra nagyon kevés pénzünk van, de van egy jó Facebook-közösségünk. Ez óriási lehetőség. Az
emlékezni és emlékeztetni mindannyiunk kötelessége
jegyében igyekszünk felrakni minden, a társadalmat érintő hírt, nem csak azokat, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az alapítványunkhoz. Az események előtt mindig megnő az érdeklődés, sok-sok lájkot kapunk. Valahogy így leszünk egyre többen a menetben is.
− Országjáró kiállításokat is rendeztek. Milyen újabb projekttel készültök?
− Közel tíz éve fut egy vagonkiállításunk Magyarország különböző településein, és egy-egy alkalommal a határokon túl is. Rendhagyó történelemórákon tanulhatnak a holokausztról. Szabadka, Kassa, Sellye után az idén Strasshofban voltunk. Most született egy döntés az alapítványon belül, hogy csinálunk még egy kiállítást, amely más megközelítésben mutatja be a holokauszt eseményeit:
nagy tervünk egy vagonszínház, és már dolgozunk rajta.
Úgy alakítanánk át egy vagont, hogy színpaddá válhasson, és csatlakoztatható legyen hozzá egy mozgatható nézőtér is. A gyerekek délelőttönként a kiállítást nézhetnék meg, este pedig visszamehetnének az előadásra a szüleikkel. Ez egy cseh kezdeményezés adaptációja lenne, Varsóból hoztuk az ötletet. Hál’ istennek az alapítványunk kuratóriuma és felügyelőbizottsága tele van művész barátokkal, és sok segítséget kapunk tőlük.
Müller Péter Sziámi már talált is egy, a roma- és a zsidóholokausztot érintő ütős darabot, amit majd a tervek szerint színpadra állítunk. Most fordítják magyar nyelvre, és annyit elárulhatok, hogy hihetetlenül érdekes a történet.
- A vagonszínház ötletadója a Lustig vonat – Szabadságvonat 2015 nemzetközi színházi projekt. A vonatszerelvényt történelmi vasúti vagonokból állították össze, és azt egy „Német lány” becenevű gőzmozdony húzza. A vagonok állandó és regionális kiállítások eredeti bemutatótereiként szolgálnak, továbbá moziként, ahol háborús témájú, cseh játék- és dokumentumfilmeket vetítenek. A szerelvény központja a színházvagon, amelyet úgy alakítottak ki, hogy az állomás peronjához beállítva színpaddá alakítható, s csatlakoztatható hozzá egy, a projekt látogatói számára készült, mozgatható, 320 fős közönséget befogadó nézőtér is.
A Lustig vonat szimbolikus emlékeztető a népirtó erőszak áldozataira, akiket a tömeges megsemmisítés különböző időszakaiban tehervonatokkal szállítottak (például a zsidó és roma népirtás áldozatait a második világháború folyamán, az örmény népirtáséit az első világháború alatt). A zsidó lakosság deportálását szisztematikusan a náci Németországban, cinikus ,,Evakuáció” megjelöléssel vezették be 1941-ben, és folytatták egészen 1944-ig.
