Geronimo a maga fekete humorával távoli helyek magányos férfijairól mesélt neki, akik a földet basszák, akik lukat vájnak a talajba, és odaültetik a tulajdon magvukat, hogy lássák, nő-e belőle félig emberi, félig növényi palánta, de Ella elhallgattatta azzal, hogy nem szereti az ilyen történeteket, miért nem mesél boldog történeteket?, korholta, ez nem szép. Geronimo színlelt bocsánatkéréssel lehajtotta a fejét, és Ella megbocsátott neki, de ebben nem volt színlelés, komolyan gondolta, ahogy komolyan gondolt mindent, amit mondott és tett.
Még tovább repültek az évek. A baj, amit Jerry atya megjósolt, megérkezett Bombayba, amelyből Mumbáí lett, s egy december meg egy január etnikai zavargásokkal telt, amelyek során meghalt kilencszáz ember, főleg muzulmánok meg hinduk, de a hivatalos beszámoló szerint volt negyvenöt „ismeretlen” és öt „egyéb” is. Charles Duniza elment Goából Mumbáíba, hogy ellátogasson a kámáthípurai vöröslámpás negyedbe, s ott megkeresse Mandzsulát, kedvenc hidzsrá „szexmunkását” – hogy az új, erkölcsileg semleges kifejezést használjuk –, és szexmunka helyett halálra lelt. A csőcseléket feldühítette a mogul uralkodó, Bábur ajódhjái mecsetjének lerombolása, ezért kitódult az utcákra, és a hindu-muzulmán villongások talán első áldozata egy keresztény „egyéb” meg az ő transznemű kurvája, egy másfajta „egyéb” volt. Senki nem törődött vele. Jerry atya éppen másutt járt, a Paidhóní negyedben álló Mínárá-mecsetnél, és „harmadik félként”, se muzulmánként, se hinduként megpróbálta régi hírnevét arra felhasználni, hogy csillapítsa a hívők szenvedélyeit, de elküldték onnan, és talán követte is valaki, aki gyilkosságot forgatott a fejében, mert Jerry atya sohasem tért vissza Bándréba. Azután két gyilkossági hullám következett, és Charlesból meg Jerry atyából lényegtelen statisztikai adat lett. A város, amely valaha azzal büszkélkedett, hogy felette áll az etnikai villongásoknak, már nem állt felettük többé. Bombay eltűnt, meghalt Jeremiah D’Niza tisztelendő atyával együtt. Mindössze az új, csúfabb Mumbáí maradt meg.
– Már csak te vagy nekem – mondta Geronimo Manezes Ellának, amikor eljutott hozzá a hír bácsikája és apja haláláról.
Aztán Bento Elfenbein is meghalt, lesújtott rá a villám a derült, éjszakai égből, miközben étkezés utáni szivarját szívta szeretett százholdas birtokán Big Groundnutban, egy jó barátok társaságában elköltött kedélyes vacsora után, és kiderült, hogy vállalkozásai a csőd szélére sodorták, mert egy csomó furcsa üzletbe bonyolódott, nem pont a Ponzi-szisztéma alapján, de hasonló, füstös-tükrös szemfényvesztésekbe, ingatlanfejlesztési és irodaellátási csalásokba, egy Max Bialystock-féle filmgyártó svindlibe, amely rendkívüli örömöt szerzett neki, ki hitte volna, írta egy rá nézve terhelő jegyzetfüzetbe, amelyet a hálószobájában találtak elrejtve, miután elhunyt, hogy a Hitler tavasza működni fog a valóságban is? Legalább egy óriási piramisjátékot folytatott a Középnyugaton, és az egész művelet olyannyira labilis volt, hogy halála után Elfenbein kártyavára azonnal a letartóztatások meg az árverések megaláztatásaiba omlott. A groundnuti holdakat lefoglalták, és Bento egyetlen álomháza sem épült meg soha. Ha Elfenbein életben marad, börtönbe kerül, ébredt rá Geronimo. A hatóságok Bento nyomában voltak, adócsalással és egy tucat egyéb törvénysértéssel gyanúsították, és már szorult a hurok. A derült égből lesújtó villám lehetővé tette méltóságteljes, illetve inkább életéhez méltón látványos kivonulását.
– Most már – mondta Ella, aki saját szavaival szinte semmit sem örökölt – nekem is csak te vagy.
Geronimo, amikor karjába vette Ellát, érezte, hogy a gyanú remegése fut át a testén. Eszébe jutott Jerry atya, aki azon a rossz emlékű kínai vacsorán arról beszélt: ibn Rusd háza népét Isten azzal átkozta meg, hogy villámhárítók vagy példák legyenek. Lehetséges-e, tűnődött, hogy azokat a családokat, amelyek az övéhez házasság révén kapcsolódnak, szintén sújtja az átok. Elég, intette magát. Te nem hiszel középkori átkokban; és Istenben sem.
Mindez akkor, amikor Ella harmincéves volt, ő meg negyvennégy. A lány boldog emberré tette. Mr. Geronimóvá, az elégedett kertésszé, akinek viharvert napjai, ahogy a titkok tárulnak fel, elenyésztek a szabadban, akinek ásója ültetőkanala metszőollója és kesztyűje oly ékesszólón beszélte az élő dolgok nyelvét, mint bármely író tolla, tavasszal virágrózsaszínbe borította a földet, télen a jéggel küzdött. Talán a munkások természetéhez tartozik, hogy átültessék magukat abba a dologba, amin dolgoznak, ahogy a kutyaimádók hasonlóvá válnak a kutyájukhoz, úgyhogy Mr. Geronimo kis gyengéje végül talán nem is volt annyira különös – de az igazat megvallva gyakran jobb szeretett úgy gondolni magára, mint növényre, sőt talán mint egy palántára, amely egy emberi lény meg a föld közösüléséből születik; és ennek következtében inkább kertműveltre, mint kertművelőre. Az idő talajába ültette magát, és azon tűnődött istentelen módon, hogy ki fogja őt megművelni. E fantáziákban mindig a gyökértelen növények közé helyezte magát, az epifiták és a briofiták közé, amelyeknek másokra kell támaszkodniuk, mert nem képesek magukban megállni. A tulajdon képzeletében ő tehát valamiféle moha, zuzmó vagy fagyöngy volt, az pedig, akire támaszkodott, nemlétező lelkének kertésze, Ella Manezes. Szerető és rajongva szeretett felesége.
Néha, amikor szeretkeztek, Ella azt mondta, füstszaga van. Néha azt mondta, a szenvedély viharában a férfi testének határai mintha felpuhulnának, elmosódnának, hogy az ő teste beleolvadhasson a férfiéba. Geronimo azt felelte, mindennap elégeti a kerti hulladékot. Azt felelte, Ella képzelődik. Egyikük sem gyanította az igazságot.
Aztán Bento halála után hét évvel megint lecsapott a villám.
