(Minyó Szert Károly fotográfus és fényfestő tárlata az A38-as hajón)
Az A38 művészethajón, november harmadikán nyitották meg Minyó Szert Károly (továbbiakban: MSZK) kiállítását. A tárlat egyrészt megemlékezés és bepillantás egy elképesztő és „zümmögő” életműbe (a „fénykerékpározó” fotográfus 60-dik születésnapja apropóján), másrészt egyfajta „visszaavatás a magyar novemberbe”, amely sok féle elgondolást, lelkiállapotot, tudást rejt a „novemberi jelekről e tájt (Magyarországon)” Janus Pannoniustól Adyig, vagy Hamvas Béláig (akik kiemelkedőt írtak e tárgyban). Mindenekelőtt azonban a novemberi fényviszonyok hatását rejti a Kárpát-medencében dekkolókra. Direkt nem népességet írok, hanem e létezők „helyhez nyomottságát” fixáló, kissé kesernyés, már-már heroikus ízű „dekkolókat”.
Azt az állapotot rögzítik a MSZK-képek, amikor a dekkolók fejét levágják a fényről, majd a test immár bizonyos csonka önállóságában tovább lép. Ügyet intéz a hivatalban. Megél, ahogy tud. Elszenvedi a történelem végét, bár hinni akarja, hogy nincs vége. De bizonyossá lesz számára, hogy idáig lehetett eljutni most, aztán majd tavasszal vagy kihajt valami, és visszanő a test a fejhez, a fej a fényhez, vagy sem. De ne metafizikázzunk.
Mintha a MSZK-képek arról a paradoxonról mesélnének, zümmögök én is magamban, hogy miként kell rövid távon elveszíteni a szabadságunkat, hogy hosszabban is élhessünk általa. Meg arról (a legyőzöttséggel összefüggésben), hogy a novemberi magyar táj lenne az ideális találkozása az angyali ballonkabátnak a földi T34-essel a Köd Csatornában, ha élhetek az elhíresült szürrealista példával az esernyő és a varrógép találkozásáról a boncasztalon. Mintha MSZK felröhögne, hogy a Nagy Igazság Gyorsítóban, amelyben az „tudományokoszok” és „hitészek” (nem illik ide a tudós és a politikus megjelölés) kísérleteket folytatnának az elemi részecskék és az ember felismerő képességét illetően: e kettő kapcsolatfelvételével és annak láthatóvá tételével. A közösségi és az egyéni sors, vagy mi, jókora bajt jelent, ha látható lesz, persze, ha láthatatlan marad, akkor is minden úgyis az előbbi bajjal jár. Mintha MSZK egy sajtóközleményt adna ki, miszerint
az uralmi reprezentánsok a végső prezentációra készülődnek novemberben. A prezentáció azonban beleszorul a reprezentációba. A végsőbb fokok (mi a világ és benne mi az ember?), pedig tovább élhetnek természetes lakhelyükön, az ismeretlenben (a ködben).
A vélt sajtóközlemény fénnyel van megfestve: „kőbe vésve”. Egy jókora rettenet tapasztalat, vidám lezárással: összegzem magamnak az üzenetet, amit magamnak sűrítek és fogalmazok az MSZK képek előtt állva.
Természetesen (sőt a MSZK-képek természetéből fakadóan) nem ragadhatunk le, sem valamiféle politikumnál, sem poétikumnál, sem teológiánál, sem erkölcs-meneteknél, sem tudományos illusztrációknál, mert mindaz, ami felkavaródik a nézőben az MSZK-képek láttán, az egyfajta tapasztalat. Mondok példákat: a dekkolók, akik megtapasztalták és összenőttek a tapasztalattal elindulnak egy lépcsőn felfelé (Lépcsős árny). Reménykednek (?), űzik őket (?), vagy csak haladnak, kérdezem belül. Alul a mélység (a metró), felül a magasság ragyog (Blaha felett az ég). Vagy egy másik gondolati felszállópályát nyitó képsorozat a háború „súrolta” biciklikről, amelyek egészben maradtak az áldozatokkal ellentétben és működőképesen szállítják a „tovább maradókat”: munkába, kirándulásra, kocsmába. Én pedig (a néző) úgy érzem, hogy a bizonyíthatatlan realitásban (e képek keltette képzeteim által) érzékelhetővé, vagy legalábbis sejthetővé válnak a kvarkok. A világ legkisebb így tudhatóan legnagyobb tartó elemei felfogás közelben landolnak. És ez nem semmi, hanem a sok agyalással határos „valami”, mert épp az agyalást előzi meg jobbról, vagy ha tetszik, gyomorból.
A lyukacsos világban (elektronok és protonok rácsai és a sok semmi köztük és össze nem érrés, meg az, hogy nem tudjuk végső soron, miként is működik a van) elsősorban a káosz, és csak utolsósorban a rend következik – gondolom hozzá. Felhő, füst, pára. Külső és belső bizonytalanság – koppan bennem a gondolat. MSZK egyszerűen rácstalan, bár elég rácsos időkben élt és élt meg. Minden puszta átmenet, mert a szemlélő akarata megváltoztatja a kísérlet „valóság-eredményét” – fűzöm hozzá, mert felidéződik Niels Bohr elmélete a szubatomi szinten végzett természettudományos kísérletek relativitásáról. Kicsi, de kozmikus dolgok, és nagyon arányosan tálalva (már-már azt írnám, hogy közérthetően, ha nem tudnám, hogy azért a képek mindenkinek kicsit mást és másként jelentenek).
Mindenesetre Win Wenders sajnálhatja, hogy a „Der Himmel über Berlin” forgatása idején nem ismerhette meg MSZK-t, mert kettejük találkozása érthetőbbé tehette volna, (pld.) hogy az angyalok biciklivel járnak. Ezt azért fontos rögzíteni, mert az angyalok szerintem nem egy templom tetején lóbázzák, hanem a nép között mozgatják lábaikat. Példának okáért pedáloznak. Nem a szárnyuk, hanem a levegővel felfújt gumi surrog.
Az aszfalt kiváló festővászna az éjszakai és a nappali fénynek. Ezt (is) jól tudja mutatni az MSZK-féle fotópapír, fotófurnér, meg a többi mindenféle fotót megtartó anyag, amiket MSZK használt és használ szerencsére mind a mai napig. Ám amint az agyunkba érnek a képek jelentés szálai (leválnak a kémiai kötéseikről) az MSZK-fotográfiák repülni és száguldani kezdenek velünk együtt, mint egy elképesztő sebességű digitális gyorstalpalón a delikvens tudata, amely a performance keretében néhány perc alatt, akár a Mindent (is) megérheti. A tapasztalat és a sejtelem újra egymásra lel. Ez a felismerés örömmel tölt el, és tovább fantáziálok. Például, mondom magamban, mi lenne, ha a berlini Ubahn utasai beszállnak a Friedrich str.-én, és feljönnének a Blaha Lujza téri metró lépcsőn. Ennyi, meg egy bambi.
Egész nap keményen dolgoztam (megvettem 50 darab széket és összeszereltem), elköszönök a társaságtól, és haza felé indulok. Még 40 km-t kell vezetnem. Átsuhanok a Petőfi hídon, be a Lónyay utcába, ahol Hermina kiszáll, majd ki a Múzeum körútra, majd a Rákóczira kanyarodok, az Urániánál kiteszem Lilit, aztán visszafordulok és elérem Bajcsy-Zsilinszkyt. Pikk-pakk történelem. Kicsit mindenek (házak, kereszteződés, buszmegálló, tetők, lámpa és égi fények stb.) behajolnak az MSZK-fénygörbületbe, amit még őriz a szemem a kiállítás után is kitartóan. Pikk-pakk fizika.
Hirtelen Babits ugrik elém 1923-ból:„Idelenn a város villanya villog, de fenn a nagy ég száz csillaga csillog: a villany a földi, a csillag az égi, a villany az új, a csillag a régi.” Szerencsémre a karambol ezúttal elmarad a Váci úton, mert azt is helyén valónak érzem, hogy ahol tér van (márpedig MSZK képein tágasság van), ott az érzelmet nem kell racionalizálni. A 2/A autóúton tovább többösödnek bennem a MSZK keltette sejtések és érzetek, amint százharminccal átsuhanok egy-egy novemberi ködfolton útban a Dunakanyarba. Számolatlanul jönnek a jelentés- és jelenéspéldák, miközben felriadva a belső (jóleső) ködből realizálom a kinti (rémisztő) ködöt. Fékezek egyet-egyet.
Világos, hogy MSZK miről beszél, azaz mit mutat (meg) a képeivel (a kozmikus novembert, odakünn és idebent) gondolom magamban, mégis egyfajta illetlenséget érzek abban, hogy tovább verbalizáljam MSZK szeme, a fény kémiája, és az evilágunk kapcsolatba lépését. Hisz minek (is) „fényfestene” MSZK, ha mindezt mondhatná is (bár hosszú és nem világegyenletbe foglalható lenne), kérdezem magamtól. Nem elméletesedem tovább: csúszik az út.
Menjetek oda (A38-as hajó) és nézzétek meg a kiállítás képeit, akik reménykedtek, hogy tavasszal visszacuppanhatunk a fejünk integrálásával a fénybe. De azok aztán tényleg menjenek el, akik nem hisznek a visszacuppanásban, mert most csak úgy, egyszerűen nézhetnek magukba MSZK-nak köszönhetően. Nem tükör által.
Kurdy Fehér János
