Járjuk végig képzeletben Krúdy Gyula utolsó napját a Földön: mártózzunk meg hajnalban a törökfürdőben, merengjünk a borunk felett egy kávéházban, lovaskocsival utazzuk körbe a várost, véletlenül se üljünk villamosra, álljunk meg egy kis tokaszalonnát enni útközben. És, szerezzünk 60 pengőt Zsóka vizsgaruhájára a nap végére.
Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörös bajszú főpincérnek, az íróknak, s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt
– ajánlja Márai Sándor a Szindbád hazamegy című kötetét, amit mestere, Krúdy Gyula tiszteletére írt.
Márai egy percig nem titkolja, hogy könyve Krúdyról szól, Krúdynak (is), Krúdy vágyott, ám már régen elsiratott Magyarországról, amiben jobb inkább nem élni:
(…) Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni a világból, melyhez nincs már igazi közünk. Így mosolygott és utazott a hajós, mert végre hazament.
Éltében ugyan kevésbé volt népszerű, az író kollégák viszont tisztelték, tudván a különc mester valami egészen egyedit alkot az éjszakai kávéházak világában.
Az első ízben 1940-ben kiadott könyvet szokás stílusbravúrként emlegetni,
mintha maga Krúdy írta volna
de mindenesetre Márai pályájának egyik csúcs regényének tartják.
Melyik könyvét tartotta a legsikeresebbnek Krúdy?
Krúdy talán túl sokat tudott, túl sok álmot látott, és túl sokat érzett a körülötte lévő világról:
(…) hidegen, beavatottan és indulat nélkül nézte az emberek tébolyodott párharcát, verekedésüket a nőkért, a pénzért, a becsvágyért, a hiúságért, mulandó és romlandó javak birtokáért, az aranyfüstért, címért és rangért, mellyel teleaggatták életüket és szalonkabátjukat, ahogy a kivándorló nézheti a búcsú pillanatában, utolsó pillantásával az elhagyott haza fátyolos, ismerős tájait. Szindbádnak az volt a dolga, hogy mindent megéljen, amit a Kárpátok bércei között akartak, cselekedtek és álmodtak az emberek, s ugyanakkor távol maradjon mindentől, amire az emberek feltették lelkük üdvösségét; úgy nézze azt, amit szeretett, mint a műértő a tájképet a tárlaton.
– olvassuk.
És ha már az álmokat szóba hoztuk. Ő maga legsikeresebb könyvének az Álmoskönyet tartotta, amibe tulajdonképpen nagyanyja, Radics Mária álomfejtéseit írta meg. Az asszony, aki az álomfejtés mellett értett a tenyérjósláshoz és a gyógyításhoz is, sajátos tudományát kedvenc unokájával, Gyulával osztotta meg.
„Egy frakkja volt, két sötét ruhája, tizenöt inge és néhány Jókai-regénye.”
– írta róla Márai.
Igazán ismert íróvá az 1912-ben elkezdett Szindbád-sorozat tette, majd A vörös postakocsi című regénye, amely 1913-ban jelent meg. Habár Krúdy mindig is tagadta, hogy a nyughatatlan hajós az ő alteregója lenne, az önéletrajzi elemek azonban erre erősen rácáfolnak. Csakúgy mint Márai, aki könyve központi alakjává az „öregedő, megfáradt Szindbád” tette.
Szindbád, aki az Ezeregyéjszaka hatására kelt életre Krúdy fantáziájában, nemcsak nyughatatlan volt, hanem valójában nagyon magányos is:
(…) Legszívesebben egyedül ült, mindenfajta társaság zavarta. A zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit, és tisztelték magányát. Órákon át tudott egyedül ülni sör vagy bor mellett s hallgatni. (…)
– emlékezett vissza rá Márai.
A papa oly magányos volt a végén, mint Beethoven.
– mondta róla első gyermeke, az 1900-ban született, szintén Gyula névre keresztelt fia.
Habár Krúdy 1930. januárjában a tisztességes pénzjutalommal járó Baumgarten-díjat is megkapta, addigra már késő volt, teljesen eladósodott: az áramot is kikapcsolták óbudai lakásukban (Templom utca 15.), az ételt is hitelbe vettek a közelben lévő kocsmából, a végrehajtók pedig örökösen zaklatták. Egy májusi hajnalon indult el egy másvilágba, 1933-ban.
(…) A gyertya csonkig égett s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát. Most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigorú. Csak Keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak, mikor vége van valaminek.
– olvasható a könyv utolsó néhány mondata.
Márai Sándor: Szindbád hazamegy, Libri Helikon Kiadó, 168 oldal, 2990 forint, itt 2542 Ft
