Írta: Kelecsényi László
Meg kell már írni ezt a cikket. Nem lehet mindenkinek külön-külön elmondani, miért történt, ami történt. De hát nem is történt semmi. Semmi esemény. Csak annyi, hogy kiszálltam. Az is lehet, hogy elszálltam. El – magamtól, mindattól, ami évtizedeken át vezérelte életem java részét. Ám tartsunk sorrendet.
Ott kezdődött, amikor az első fölösleges Krúdy-kötetet megvettem.
Első kiadás, hatvan magyar forint, Boldogult úrfikoromban. Akkor, a nyolcvanas évek elején még magam is ’boldogult úrfikoromban’ jártam. Nem kellett a kötet, megvolt a szöveg az első félbemaradt (!) összkiadásban. Mégis megvettem. Luxus? Bolondéria? Beinduló gyűjtőszenvedély? Tán a legutóbbi. Merthogy beindultam: minden kellett, ami Krúdy, a legutolsó sajtcédula is. Jártam az antikváriumokat, vidékre is el-elmentem. Fehérvár, Veszprém, Szeged, Pécs – nem számítottak a kilométerek. Pár év leforgása során sikerült jelentős gyűjteményre szert tennem. No és persze az árverések, ahol még tízezer alatt lehetett edition princepseket szerezni. (Úgy hangzik, mint egy betegség latin neve. Holott nem az. Vagy mégis?) Meg a hasonló félbolond gyűjtőtársak, a csereberék, a duplumok, mint valuták. Nem folytatom.
Eltelt vagy tíz év,
mire az első komolyabb cikket meg mertem írni. Aztán már simán jött a többi. Elkezdtek Krúdy-kutatónak tartani, titulusokban irodalomtörténésznek nevezni. Fél életemet az OSZK-ban töltöttem. Mikrofilmtár. Az első válogatás-kötet (Öreg szó az ifjakhoz, 1995). Aztán hosszú tanulmányok serege. Amikor néhányat elvittem Réz Pálhoz a Holminak, a szó szoros értelmében levizsgáztatott Krúdyból. Átmentem. Megjelentem a folyóiratban, nem egyszer, nem kétszer. Rangot adott. Krúdyztunk Réz úrral, folyamatosan. Meg mindenféle más irodalmi meg nem-irodalmi ügyekről beszélgettünk, amik nem tartoznak ide.
Jött egy kerekszámú évforduló,
mert ugyebár nálunk csak a tízzel osztható években vetül újabb fény egy-egy jelességre. Többnapos tudományos konferencia a szülővárosban, ott van mindenki, aki számít: az irodalomtudomány színe-java. Utána jön egy hívás, hogy életmű-sorozat indulna, egy újabb, minden eddiginél teljesebb, hogy legyek benne – szerkesztőként. Lejárt a jogvédettség, az a bizonyos hetven év. Nem kell fizetni a leszármazottaknak, azt a kis pénzt oda lehet adni nekünk.
Krúdy és a jogutódok,
külön történet, majdnem rém. Az 1933-ban meghalt írót négy gyermeke élte túl. De egyiküknek sem született saját gyereke. Nincsenek Krúdy-unokák! Jogutódok mégis voltak. Miután az író első házasságából származó gyerekei meghaltak, a második házasságból született Krúdy Zsuzsa egyedül maradt. Sokat is tett „az apu” halhatatlansága érdekében. Amikor 1992-ben ő is elhunyt, a harmadik férje lépett a helyébe, majd amikor fél év múltán ő is elment, annak gyermekei, akiknek semmi, de semmi közük nem volt a „gordonkahangúhoz”, kerültek a szerzői jogi törvény szerinti kedvezményezett helyzetbe. Dicséretükre legyen mondva, semmit nem tettek a folyamatos és keresztbe-kasul szerkesztett kiadások ellen. Nem úgy, mint néhány, itt most nem nevesítendő írói-költői jogörökös.
Beindult a gépezet.
A Pesti Kalligram 2004-ben felkért kettőnket, Bezeczky Gábort meg engem, hogy vágjunk bele. Megtettük. Úgy cselekedtünk, mint az egykori római pápa, aki felosztotta Dél-Amerikát a spanyol és a portugál konkvisztádorok között. Bezeczkyé lettek a rövid szövegek, enyém a regények. Nem tudtuk, mit vállaltunk. De a Kiadó sem. Hadd idézzek erről egy sajtóvisszhangot. „Azért arra a pillanatra kíváncsi lennék, amikor a Kalligram Kiadó munkatársi értekezletén valaki fölveti, adjuk ki a Krúdy-összest. És erre a többiek rábólintanak. Azt mondják, jó, s nem azt, hogy meneküljön mindenki, amerre lát. Kiadni a Krúdy-összest, az olyasféle vállalkozás a könyvkiadás világában, mint egyetlen lendülettel, étlen-szomjan megmászni a Himaláját, vagy egy dodzsem-autóval körülutazni a Földet, vagy megverni egyedül a brazil futballcsapatot. Elvileg nem lehetetlen, de a valóságban még senkinek sem sikerült.” (Jolsvai András, 168 Óra)
Nem törődtünk a kételyekkel,
dolgozni kezdtünk. Ki-ki gyorsabban vagy lassabban, a maga módján. Nekem könnyű dolgom volt a regényekkel: tudni lehetett, hányat írt a mester. De a rövid prózák! A szerkesztőnek végig kellett (volna?) néznie a Trianon előtti, történelmi Magyarország összes periodikáját, rejtőzik-e bennük Krúdy-írás? Merthogy ez a kamasz-zseni szerteszét küldözgette a munkáit. „Nagy kópé” volt, egy-egy kéziratot olykor négy-öt városba küldve, természetesen más-más címmel ellátva, adott postára. Ebben vágjon rendet, aki belefog a munkába.
Az ötven kötetre tervezett sorozat
rohamtempóban indult. Azt terveztük, tíz év alatt meg is jelenik. Úgy nézett ki, menni fog. 2005-ben például négy kötet is napvilágot látott. Ha tartani tudtunk volna ezt a tempót, már a végén járnánk. Eddig 25 kötet jött ki a nyomdából. Épp a fele a tervezettnek. És letelt az évtized. A regények sora elért 1930-ig, a rövid prózáké valahol a huszadik század elején vesztegel. Nincs kommentár.
Úgy nézett ki, már a Kiadó sem olyan lelkes, mint eleinte volt. Mintha eljött volna a „meneküljön mindenki, amerre lát” pillanata. 2011 őszén kétségbeesésemben írtam egy levelet a Kalligram igazgatójának a gyorsítás, a korábbi tempó érdekében.
Nem szeretnék 80 éves koromban is ezzel foglalkozni – ha egyáltalán élek addig.
Drótpostafordultával jött a válasz:
az is fölmerült bennem, hogy […] felhagyok a sorozat megjelentetésével, de egyelőre folytatom, ahogy tudom
– válaszolta Szigeti László.
Telt-fogyott az idő meg a pénz,
az utóbbi jobban, gyorsabban. Nem készültek el idejében a rövid prózai gyűjtemények. Ki tudja miért, akadozott a Krúdy publicisztikák és novellák kiadása; sejteni persze lehetett, hogy erre a feladatra kevés egy-két ember, valóságos szerterajzó könyvtári kutatócsapatok kellettek volna a rejtekező írások betakarító munkájához. Én meg háromévenként kaptam egy-egy új szerkesztési feladatot. Kiszámoltam, ha ebben a tempóban haladunk tovább, az általam még elkészítendő kilenc kötet utolsó darabja kilencvenöt éves koromban kerül a könyvesboltokba. Szeretnék matuzsálemi kort megérni, de nem ekképpen.
Döntenem kellett,
és döntöttem is. Sokat segített ebben egy kérdés, amit már évekkel ezelőtt nekem szegezett egy irodalmi életen kívüli hölgy, aki valamennyire ismerte a munkásságom. Miért csinálom ezt? Miért Krúdyzok ennyit? Hol van olyankor az író Kelecsényi? Nem tudtam azonnal felelni. Azóta sokszor feltettem magamban ezeket a kérdéseket. Próbáltam válaszokat fogalmazni. Olyasmiket, hogy tisztelet, alázat, némi, vagy nem is némi rajongás. Egyszer azonban minden türelem elfogy. Az „ultima manus” kutatása és feltárása birkatürelmet igénylő, hosszadalmas, fáradságos feladat. Hány regény vagy dráma marad az íróban, ha szövegalkotás helyett ilyesmivel szöszöl? Elolvas egy mondatot itt, elolvas egy mondatot ott, és keresi a különbségeket. Aztán javít, ha kell. Meddig lehet ezt folytatni?
Végül elém állt az utódom.
Egy újabb Krúdy-konferencián találkoztam vele. Úgy döntöttem, átadom neki a stafétabotot. Elvállalta. Húszas évei végén hoz ilyen merész döntéseket az ember. Elláttam mindenféle útravalóval, bemutattam a Kiadó munkatársainak, megkapta azt a többkilónyi papírköteget, ami a munka folytatásához szükséges, ami ezen túl már őt illeti. Egy dologban viszont nem vagyok biztos. Sejtik, hogy mi az? Inkább nem mondom.
Ki megéri, meglátja.
