Mit tesz egy anya, ha lánya nyom nélkül eltűnik? És mit érez akkor, amikor rádöbben, hogy valójában nem is ismerte igazán gyermekét? Hogyan élhet úgy egy asszony, hogy folyamatosan a legrosszabbtól retteg? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre ad választ Jane Shemilt Lányom című regénye, ami a General Press kiadónál jelent meg. A könyvet leginkább egy antarktiszi éjszakához tudnám hasonlítani: lassan csordogál, kemény, rideg és csodaszép.
Amikor a tizenöt éves Naomi az iskolai színjátszó kör előadása után nyomtalanul eltűnik, az édesanyja, Jenny rádöbben, talán nem is ismeri a lányát igazán. Egy évvel később még mindig nem bukkantak a kamasz lány nyomára. Az eltűnés napját követő sokk szétzilálja Jenny ideálisnak tűnő életét, a családja széthullik. És bár a nyomok már kihűltek, az asszony számára a kutatás csak most kezdődik. Hiába telt el egy esztendő, szentül hiszi, hogy csak úgy bukkanhat a lányára, ha megtanul bízni benne, odafigyelni rá, visszapörgetve életük napjait.
A könyv fülszövege már önmagában is olyan súlyos és nyomasztó, mintha csak egy lánctalpas harckocsit ejtettek volna fejünkre. Hát még ha elkezdjük olvasni a kötetet! Jane Shemilt olyan érzelmi hullámvasútra ültet fel minket, mely minduntalan lefelé döcög. A szerző egyik idősíkról ugrik a másikra: hol a család mindennapjaiba tekintünk be Naomi eltűnése előtt, hol az eltűnés éjszakáját éljük át, hol pedig az egy évvel későbbi eseményeket követjük nyomon. A Lányom egyik legnagyobb ütőkártyája a kilátástalanság, ami folyamatosan mázsás súlyként nehezedik az olvasóra. Minden szülő rémálma, hogy gyermeke eltűnik, de a könyv nemcsak az anyák alapvető ösztöneit ébreszti fel. Jenny, az anyuka saját magát hibáztatja gyermeke eltűnéséért. Lassan ráébred, hogy hiába ápolt látszólag jó viszonyt Naomival, nem ismerte igazán lányát, aki a szeme láttára változott meg, majd tűnt el rejtélyesen.
A sziklás ösvényen megyek, Bertie-t elengedtem, időnként megvárom, ahogy elszántan szökdel felfelé a köveken. A szikla tetejére érve a szél vadul permetezi a vizet az arcomba, mintha esne az eső. Sós íze van. Nem olyan, mint az eső. Olyan, mint a könny. Eszembe jut az a délután, amikor megindult a Naomival együtt töltött időnk visszaszámlálása. Aznap találkoztam Jade-del, ő a csili az én szememben. Ülök egy padon, előttem a hatalmas tenger és a hatalmas ég. A zsebemből előveszem a füzetet, rajzolok egy játék zsiráfot. Besatírozom a testét, az egyik füle egy kissé szakadt. Bertie feje a lábfejemen pihen, időnként nyüsszent egyet. Tavaly november másodikán nem tudhattam, hogy már csak tizenhét napunk van hátra.
Jane Shemilt regényében találunk krimis felhangokat, de sokkal inkább egy döbbenetesen erős pszichológiai drámáról beszélünk. Lassú sodrású drámáról, amiben egy meleg családi fészek darabjaira hullik. Jane Shemilt minden apró momentumot elképesztő precizitással ábrázol. Soraiban egyfajta fáradt kiábrándultság is tükröződik, de ez is csak hozzátesz a könyv depresszív hangulatához. Ha már a hangulatnál járunk, a könyv két filmet is eszembe juttatott. A Fogságban című drámához nemcsak ridegsége, hanem témája miatt is közel áll a Lányom. A másik alkotás pedig a Téli vendég, ami Jane Shemilt remekművéhez hasonlóan szintén nem egy vidám darab, de borzasztóan szép.
A Lányom története önmagáért beszél, miközben atmoszférája is brutálisan erős. Elolvasása után is sokáig velünk marad, és ott motoszkál a fejünkben.
