Kitty Schmidt 1881-ben született Berlinben, s viszonylag korán csatlakozott a könnyűvérű nőket tömörítő informális céhhez. A századfordulón már komoly és állandó klientúrája volt, s mivel autodidakta módon képezte is magát (nyelveket beszélt, rendszeresen járt színházba, operába és kiállításokra, na és a technikája sem lehetett csapnivaló), kuncsaftjai általában a társadalom felsőbb rétegeiből kerültek ki. Egyes források szerint a felette ellenőrzést gyakorolni akaró egyik stricit 1904-ben átvágott torokkal találják, a második pedig valamivel elronthatta a gyomrát, mert egy évre rá, egy madárfüttyös reggelen úgy ébredt, hogy valami fekete jött ki a száján, majd saját hányásába fulladt. A harmadik viszonylag olcsón megúszta, mert csak az történt vele, hogy egy névtelen bejelentés hatására a rendőrség megházkutatja és egy rablógyilkosságból származó ékszert találnak az ágya alatt, aminek eredetére nem tud épkézláb magyarázatot adni az érdeklődő detektíveknek.
Szegény Hansi húsz év letöltendőt kap, és ettől kezdve Kitty egyedül dolgozik.
Amúgy értelmes nő volt, rendelkezett azzal a (prostituáltaknál elég ritka) tulajdonsággal, hogy gondolt a jövőre, amikor a mell bizony már nem olyan feszes, a bőr halványabb és ráncosabb, és a vendégek addigi bőkezűsége már hagy némi kívánnivalót maga után. Félretett pénzéből az első világháború után bordélyházat nyit, amely hamarosan Berlin mondén világának egyik megkerülhetetlen, emblematikus intézménye lesz. 1924-től a „Pension Kitty” már csak előzetes bejelentkezés után fogadott vendégeket, s egyike volt azon úttörő vállalkozásoknak, amelyek a mindenféle engedményt és bónuszokat tartalmazó törzsvendégkártyát bevezették. Szó, mi szó, a kártya havi díja meghaladta az ugyancsak havi átlagfizetést, de akik próbálták, azt mondták: bőven megérte.
A harmincas évek elején a luxuskupiba bejáratos volt a teljes német gazdasági, katonai és politikai elit, de a kefebajszos osztrák hatalomra kerülésével a legjobban fizető réteg, a zsidó gyárosok és pénzemberek valahogy kezdtek elmaradozni. Kitty (aki igazi árja családból származott, már ha egy madám esetében ez egyáltalán szóba jöhet) nem nagyon szimpatizált a sturmabteilungos srácokkal. Eléggé el nem ítélhető módon ő is és lányai is jobban csípték a pocakos, negyvenes-ötvenes, jól szituált családapákat, akik egy-egy üveg pezsgő csendes elfogyasztását követően visszavonultak a kiválasztott, általában konstans partnerrel, majd egy szűk óra múlva kipirultan, de mosolygósan távoztak, busás borravalót hagyva mindenkinek, a zongoristától kezdve az ajtónállón át a bárpultosig, hogy a lányoknak és magának Kittynek szóló kedves ajándékokról (belga csoki, orosz kaviár, rózsacsokrok, ruhák, bizsuk, miegymás) ne is beszéljünk.
Nos, egyéb elfoglaltságuk okán ezek az úriemberek egyre kevesebbszer tették tiszteletüket a Giesebrechtstrasse 11. szám alatti műintézményben, ami a forgalmon és a bevételeken igencsak meglátszott. Kitty érzékeny antennái minden biztonságpolitikai elemzőnél jobban jelezték a közeledő veszélyt, ezért megtakarításait már 1937-től svájci bankokban kezdte elhelyezni. Ezzel párhuzamosan felmelegítette régi kapcsolatait az okmányhamisítókkal, azzal a szoft-bűnözői réteggel, akik nemcsak valódinak tűnő bárcákat és orvosi igazolásokat tudtak kiválóan elkészíteni, de megfelelő anyagi motiváció hatására még árja-bizonyítványt és útlevelet is produkáltak.
Kittynek ez utóbbira volt szüksége: egyes törzsvendégek (akikről radikális polgártársaink eufemisztikusan csak annyit mondanának, hogy nem sírtak fel a keresztvíz alatt) szép summákat áldoztak egy-egy, családi utazásra feljogosító papírért (csak odaútról volt szó), melynek birtokában átléphették a svájci, holland vagy dán határt.
Érdekes módon Lengyelország felé viszonylag kevesen igyekeztek.
Amikor 1939 elején már csak a nagyon-nagyon hülyék és a nyugati államfők bíztak abban, hogy a Vaterlandban mégiscsak győz a józan ész, Kitty magának is készíttetett egy pofás útlevelet, majd (miután még pénzzé tesz egy csomó ékszert) valamikor a nyár derekán nekivág a Hollandia felé vezető rögös útnak. Pechjére az SD már hetek óta figyeli, mert egy iparmágnás, akit egy Svédország felé tartó kompról szedett le a Gestapo, a kínzások hatására elmondja, hogy útlevelét Kittytől vásárolta.
Mivel az unalom miatt a német titkosszolgálat nem hagyta abba a célszemély megfigyelését (nem úgy, mint hetven évvel későbbi magyar kollégáik a cigánygyilkosságok gyanúsítottjáét), az akkor már 58. évében járó madámot elfogják és visszaviszik Berlinbe, ahol az alábbi vádakkal kell szembenéznie: hamis okmány felhasználása, hamis okmányok adásvétele, zsidók segítése, birodalmi márka kiajánlása, idegen valuta megszerzése és birtoklása, szökési kísérlet, adócsalás, a faji és vértisztasági törvény, a hírhedt Blutschutzgesetz megszegése (a szexuális aktus elősegítése árják és zsidók között főbenjáró bűn volt), közegészségügyi szabályok figyelmen kívül hagyása, vesztegetés, idegen hatalommal való kapcsolatfelvétel (Kittyt egy nyugdíjas brit katonatiszt várta volna Rotterdamban) stb…
Nem kell jogi diploma ahhoz, hogy bárki belássa: a Harmadik Birodalomban, 1939 nyarán a fenti vádak tizedéért is minimum szigorított gázkamra járt volna. Nos, ennek a Kitty Schmidtnek a dossziéját kérte be Walter Schellenberg 1939 júliusának első napjaiban. Belenézett, átolvasta, elmerengett kicsit, majd füttyentett magában és a telefonhoz nyúlt:
– Sturmführer, holnap tízre a vén ringyó itt legyen nálam!
– Jawohl, mein Sturmbannführer! – mondta Karl, a szűkszavú, majd a távoli irodában összecsapta bokáit és merev háttal (ahogy tanulta) leült a székére.
[…]A beszélgetésre Berlin szívében, a Potsdamer Platztól alig 150 méterre található Prinz-Albrecht-Strasse 8. szám alatti épületben került sor, ami azért megadta a hangulatát az egésznek: 12 éven keresztül itt volt ugyanis a Gestapo főhadiszállása, s hosszú ideig maga az utcanév egyszerű említése is elég volt ahhoz, hogy egy átlagos német, majd európai polgár maga alá csináljon félelmében. Cikkünk terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé, hogy részletesen felelevenítsük a mintegy másfél órán át tartó konzultáció minden aspektusát, ezért elégedjenek meg egy zanzásított összefoglalóval.
A Sturmbannführer (aki meglepően udvariasan viselkedik, sőt, az eszmecsere alatt kétszer még el is mosolyodik, amitől a beszélgetést gyorsírással rögzítő polgári alkalmazott Fräulein annyira megdöbben, hogy majdnem lefordul a székről) röviden vázolja a szituációt:
Kitty pillanatnyi helyzete körülbelül annyira ad okot derűlátásra, mint Marie-Antoinette-é 1793. október 16-án úgy délelőtt 11.00 körül. A bordélyház-tulajdonos ellen felhozott vádak töredékének bizonyítása esetén is egyértelműen halálbüntetés és kivégzés vár rá, amit azért pár hónap kínvallatás még meg fog előzni. Ennek lehetséges részleteiről véletlenül volt pár fotó Walter íróasztalának fiókjában, s ezeket előzékenyen meg is mutatta a madámnak.
A nő sápadtan, de egyenes derékkal ült a széken. Legelőször a huszadik percben szólalt meg, amikor is kért egy pohár vizet. Miután megkapta, fejbólintással jelezte, hogy köszöni és részéről készen áll a folytatásra.
Schellenberg ekkor felvezette, amit már Kitty is sejtett, de nem merte beleélni magát: van egy második lehetőség, egy másik ösvény az események zord, dzsungelszerű útvesztőjén keresztül, amelynek végén nem a guillotine és nem is a gázkamra baljós körvonalai sejlenek, hanem egy kényelmes berlini lakás, havi állandó apanázzsal, amiből a közüzemi számlákat bőven ki lehet fizetni, sőt még marad is divatcuccokra, márkás italokra, személyzetre, vagy esetleg gondosan szőrtelenített, jó kondíciójú huszonéves fiúkra, akiknek társaságát Kitty megkülönböztetett igyekezettel kereste, ha üzletasszonyként aktív pihenésre vágyott.
Frau Schmidt ekkor kérte a második pohár vizet.
Igen ám, de az élet rendje, hogy mindennek ára van – emelte fel mutatóujját figyelmeztetően Walter, akiben egy keleti bölcs veszett el. A Birodalom jóságos ugyan és híres arról, hogy mennyire megbocsátó tud lenni még az ellenségeivel szemben is (ebben a pillanatban a sturmbannführeri iroda mennyezetén egy apró repedés cikázott végig, de 1905-ben a porosz építészek jó munkát végeztek: nem omlott a bent tartózkodókra), szóval a Birodalom kér valamit cserébe.
Természetesen a Giesebrechtstrasse 11. szám alatti Pension Kittyről lenne szó. A schellenbergi ajánlat szerint ennek teljes üzemeltetését „átvenné” egy másik társaság, amelyről Kittynek semmit sem kell tudnia, hiszen hivatalosan, a nyílt színen továbbra is ő maradna a tulajdonos. Az alkalmazottak egy részét is megtarthatja: a körülbelül harminc lányból úgy tízet-tizenötöt, a belső személyzetből két-három pincért, továbbá a zongoristát, a többieket az új, árnyékban maradó üzemeltető fogja biztosítani. Mielőtt a bordélyház újból indulna, egy pár hónapig tartó felújításra és felkészülésre lesz szükség, aminek teljes költségét természetesen az új tulajdonos fizeti.
Neki, mármint Kittynek semmi más dolga nincs, mint nevét, kapcsolatait és személyes vonzerejét felhasználva mintegy fémjelezni a régi-új létesítményt, reklámozni azt minél tágabb (és társadalmilag minél magasabb, elitebb) körökben. Továbbra is naponta tiszteletét kell tennie a szalonban (merthogy az új név a Kitty Szalon lesz), csevegnie kell a vendégekkel, meg kell innia pár pohár pezsgőt, megismerkednie az új érdeklődőkkel, úgy kell tennie, mintha a főkönyvet és a szobák állapotát is ellenőrizné – vagyis igazi madámként kell viselkednie. Mindezért havi ötezer Reichsmarkot kap állandóra, s ha munkájával elégedettek, negyedévente további ötezret, mintegy prémiumként.
Egy akkori márka vásárlóereje nagyjából megegyezett három és fél – négy mai euróéval, tehát a havi ötezer RM még akkor is csinos összeg, ha a háromhavonta beígért ráadástól eltekintünk.
Nem húzzuk az időt: Kitty mindenbe beleegyezett és mindent aláírt. Mielőtt még elkezdenénk azon meditálni, hogy ez morálisan és etikailag meg még mittudomén milyen szempontból hogyan értékelendő, csak arra kérek mindenkit: egy percig gondolkozzon el és – önmagának, őszintén – vallja be, hogyan döntött volna Kitty helyében?
1939 októberében két irányban is megkezdődnek a munkálatok: egyfelől műszaki emberek lepik el az ideiglenesen bezárt bordélyházat és – felújítás örve alatt – megbontják a falakat, reszelnek, fúrnak, kalapálnak, villany- és vízvezetékeket cserélnek, az így keletkezett réseket, lyukakat, gödröket pedig, a szakmai zsargonban mikrobeton néven ismert anyaggal tapasztják be.
Mikrobeton: fele mikrofon, fele beton. He-he.
Mindenhová jutott a technikai poloskákból: minden játszószobába kettő-három (kiemelt helyekre is, mint például az ágyak), a folyosókra, a társalgóba, a bárban az asztalokhoz, a mellékhelyiségekbe, de még a kis medence mellé és a szaunába is telepítettek füleket. A háromszintes ház külön bejáratú alagsorában rendezték be az úgynevezett behallgatószobát, ahol öt munkaállomást alakítottak ki: mindegyikhez tartozott egy asztal, két-két hangrögzítő berendezés magnókkal, fejhallgatóval, kapcsolókkal, jegyzettömbbel, hegyes ceruzákkal, valamint közvetlen telefonvonallal az SD központjába.
A másik irányt, amelyen ezerrel elkezdődött a németes alaposságú tevékenység, régi ismerősünk, az elöljárói társaságában igen szűkszavú Karl Schwartz Sturmführer koordinálta. A berlini erkölcsrendészeti hatóság (az úgynevezett Sittenpolizei) segítségével profi és műkedvelő ringyók százait gyűjtötték be, kuplerájok tucatjaiban szerveztek rajtaütéseket, informátorok sokaságát számoltatták be, stricik tömegeit hallgatták ki és zsarolták vagy vették meg. A példa nélküli razziának egyetlen, jól körülhatárolható és egyértelműen megfogalmazható célja volt: megbízható, értelmes, bevállalós és nem utolsósorban bombázó külsejű prostik felkutatása, akik a majdani Kitty Szalonban fognak munkát vállalni.
A nácik hatékonyságát még ellenségeik sem kérdőjelezhetik meg. Karl és szakértői első körben 80 lányt találtak alkalmasnak a hazafias feladatra. Őket beiskolázták egy egyhetes alapkiképzésre (a tréning-bázist a dél-bajorországi erdők közepén, egy katonai iskolában rendezték be), ahol pszichológusok, továbbá elhárítási és hírszerzési szakemberek rostálták át őket, különös figyelmet fordítva előéletükre, kapcsolataikra és politikai megbízhatóságukra. Olyan részletes környezettanulmányok készültek például, amilyeneket rajtuk kívül csak az SS tisztjelöltjei esetében követelt meg a rendszer.
