Két éven át (2011-2013) fényképezte egy katonai fotós az Aszad-rezsim által halálra kínzott foglyok meztelen holttesteit. A fényképeket aztán titokban másolta le a szolgálati számítógépéről, majd övben, cipőben, rejtett adathordozókon vitte őket haza. A képeket egy barátja segítségével sikerült kicsempésznie Szíriából. A fotós nemrég nyilatkozott a The Guardian újságírójának is, amelyből magyarul az atlatszo.hu közölt részleteket.
Az Aszad-rezsim emberiesség elleni bűntetteit dokumentáló 55 ezer fotó bejárta a világot, de a szír fotós inkognitóban maradt.
A The Guardian újságírójának sikerült egy idő után rávennie a férfit, hogy Caesar álnéven interjút adjon.
Részletek:
A háború előtt olyan bűncselekmények és balesetek helyszíneit fotóztam, melyekben katonák is érintettek voltak. Például öngyilkosságok, vagy vízbe fúlások; közlekedési balesetek vagy leégett házak. (…) A mi munkánk kiegészítette az ő munkájukat. (…)
Abban az időben ez a munka népszerű volt az alacsonyabb rangú katonák között. Sokan szerettek volna ide bekerülni, mert nem volt nagyon nehéz munka. 2-3 naponta volt munkánk, és mi dönthettük el, hogy viselünk egyenruhát vagy sem. (…)
A biztonsági szolgálatokban és a hadseregben nem volt befolyásunk. Senki nem figyelt a munkánkra a hierarchiában, a mi egységünk nem számított. (…)
Egy nap egy kolléga azt mondta, hogy néhány civil holttestét fogjuk lefotózni. Ő épp végzett a Daraa tartománybeli tüntetők holttesteivel; ezek voltak a polgárháború első hetei, 2011 márciusában vagy áprilisában. Sírt, mikor elmondta nekem: ‘a katonák tiszteletlenül bántak a holttestekkel, a bakancsaikkal rájuk tapostak, és üvöltötték: a k…a anyátok!
(…) Amikor behívtak hogy elkészítsem a fotókat, megértettem, mi zavarta. A tiszt azt mondta, a halottak terroristák – ez azonban nem volt igaz, egyszerű tüntetők voltak. (…) Kezdetben minden holttesten ott volt a neve, egy idő – pár hát vagy egy hónap után – már csak számok voltak.
A hullaházban egy katona kivette a holttesteket a hűtőkből, lefektette őket a csempézett padlóra, hogy le tudjuk őket fotózni, majd visszatette őket. Akárcsak nekünk, nekik sem kellett egyenruhát viselni, bár tisztek voltak. Az első hónapokban alacsony rangot viseltek, később magasabb rangú katonákkal helyettesítették őket.
(…) A törvényszéki orvosok a feletteseink voltak. Beszélni sem volt szabad velük, nemhogy kérdéseket tenni fel nekik. Amikor parancsot kaptunk, engedelmeskedtünk. Azt mondták: ‘Fényképezzétek le ezeket a holttesteket az 1-estől a 30-asig, majd menjetek dolgotokra’. Hogy a dokumentumokban való későbbi keresést megkönnyítsük, több fotót készítettünk mindegyik holttestről – egyet az arcról, egyet a teljes testről, egyet oldalról, egyet a mellkasról, egyet a lábakról.
(…) Sosem láttam ehhez foghatót. A felkelés előtt a rezsim azért kínozta meg a foglyokat, hogy információkat csikarjon ki belőlük. Most halálra kínozták őket. Égő gyertyák nyomait láttam, máskor egy rezsó kerek nyoma volt egy halott arcán és haján.
Egyesek testén mély vágások voltak, mások szemeit kiszúrták, fogaikat kiverték, látni lehetett a bikázáshoz (motorindításhoz) használt hosszú kábelek nyomait a testükön. Egyes sebeket nem kezeltek, gennyel tele voltak, máskor a holttesteket friss vér borította, látszott, hogy nemrég haltak meg.
Szüneteket kellett tartanom, hogy ne sírjam el magam. Néha kimentem és megmostam az arcom. Otthon sem éreztem jól magam. Megváltoztam. Általában elég nyugodt vagyok, de most gyorsan felemeltem a hangom a szüleimmel, a testvéreimmel és a húgaimmal. Rettegtem. Vissza-visszatértek azok a dolgok, melyeket nap közben láttam. Azt képzeltem, hogy a testvéreim és a húgaim ilyen holttestek. Bele voltam betegedve. (…)
A TELJES CIKK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL.
