Korábban már beszámoltunk a 100 Szóban Budapest mozgalomról, melynek keretében bárki elmesélheti a fővároshoz kapcsolódó sztoriját . Most lehull a lepel, megtudhatjuk, melyik lett a 12 legjobb történet, melyekhez színes-szagos illusztrációk is készültek. Az ünnepélyes díjátadóra és kiállításmegnyitóra este 19:00 órakor kerül sor a Bálnában, ahol az első három helyezett nevére is fény derül majd. A nyertesek neveit mi is közöljük majd este, a díjátadóval egy időben, illetve bővebben is beszámolunk az eseményről. Addig is olvasgassátok a legjobb 12 pályaművet, és gyönyörködjetek a hozzájuk készült illusztrációkban!
Ami a miénk (szerző: Babics Anna)
Nem számított sem a negyedik emelet liftnélkülisége, sem a galambterror, de még a rezsi sem – ezt a lakást azonnal ki kellett venni. Az ablakból két Gellért látszott: a hegy és a szálloda, amikor pedig Gellért szeletet ettünk – egy tányérról két villával, – éreztük a teljességet. Júniusban a férjem örömére kiderült, hogy a nagy kopár terasz alattunk a női napozó. Aznap besétáltam, vettem egy éves bérletet és otthon felejtettem a fürdőruhám felét. Ő pedig kikönyökölt az ablakba, hiszen az esküvői emlékkönyvünkbe írt idézet szerint meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a miénk. Márpedig aki emlékkönyvet csinál, vegye komolyan az idézeteket.
Apu (szerző: Molnár Nikolett)
Apu mindig azt mondta, hogy nézzek a lábam elé, ne álljak szóba idegenekkel, a Fradi a legjobb, szomjas horgász nem fog halat, a matekot nem lehet nem érteni, rajzoljak én is, ne vegyem túl komolyan az életet. Apu azt is mondta, mielőtt elment, hogy ő csillag lesz az égen, csak fény nélkül. 11 éve keresem már azt a láthatatlan csillagot, többször megbotlottam, szóba állok idegenekkel, a Fradi már nem jó, nem horgászom, szomjas vagyok, a matekot továbbra sem értem, rajzolni elfelejtettem, pedig nem is veszem túl komolyan az életet. Apu azt is mondta, hogy Budapesten közlekedni igenis egyszerű. Eltévedtem. Hiányzol.
Álruhás angyal a hétből (szerző: Nagy Anna Zsófia)
R. néni katona volt. Legalább ő ezt állította magáról, de elnézve őt, tényleg annak tartottam: a mindennapok irgalmas harcosának. Nap mint nap végigjárta a környező háztömbök nyugdíjasait. Bevásárolt nekik, intézte apró-cseprő ügyeiket, magányos délutánjaikon elképesztő történeteivel szórakoztatta őket.
R. néni hangosan és sokat kacagott. A feketéjét kavargatta, és cigarettája füstjén keresztül kinevette a világot. Megpróbált mindenkit erre tanítani a környéken. Hogy ne vegyük túl komolyan az életet.
R. néni halálos beteg is volt. Utoljára álmomban láttam őt, visszafelé kerékpározott és azt kiáltotta felém: Kislány, sose félj!
Kaland (szerző: Koblencz Zsuzsanna)
A villamos közepetáján hegynyi nagy ember kapaszkodik. Rajta lánc, fülbevaló, tetoválás, minden, ahogy kell. A Jászai Mari téren mellé sodródik két egérszerű öregasszony – két kis homokdomb a Pireneusok lábainál. Ők nem érik fel a kapaszkodót, ráadásul olyan helyen állnak, ahol deréktájban sincs fogódzójuk. Így aztán a villamos egy váratlan, jókora rándulásánál balról is, jobbról is derékon ragadják az óriást, majd ijedten elengedik. Amikor ez megismétlődik, az egyik öregasszony kuncogni kezd. Harmadjára már mind a hárman nevetnek. Az óriás a kis öregek merészségén, az öregasszonyok valószínűleg ugyanezen. Egyszer az életben ki merték próbálni, na. És elsőre sikerült!
Legszebb (szerző: Csiszár Judit)
Vidékről vonatoztunk Budapestre múzeumokat járni, kirakatokat nézni, sétálni, villamosozni, metrózni, mozgólépcsőzni, érdekességeket, kalandokat keresni. Kértem édesanyámat, varrjon nekem az alkalomhoz illő szép ruhát. Olyant, amiben megérdemelten lehetek része a fővárosi divatos tömegnek. Azt mondta: „Kislányom! Ott senki sem törődik vele, hogyan öltözöl.” Természetesen a drapp pamutruha lila övvel elkészült. A Luxus áruházban még új cipőt is kaptam hozzá. Csinos voltam… és tényleg nem figyeltek rám. Elnyelt, eltakart a színtelen-színes forgatag.
Régóta Budapesten élek. Sokszor csúnya ruhában járok. Kedvelem, mert kényelmes. Egyáltalán nem akarok már hasonlítani.
… aztán felveszem a legszebbet. Beülök az autóba. Megyek édesanyámhoz. Vidékre.
Meglehet (szerző: Fehér István Gergely)
A troli után loholó lányt felveszi a sofőr bácsi. De van, hogy nem. Itt a hangszóró vicceseket mond: „a következő megálló következik”. De van, hogy nem. Hajléktalanok borsót, paradicsomot, paprikát ültetnek hajdan-volt parkok sírhantjára. De van, hogy nem. A mamóka odaszól: Köszi, nyuszi! Mikor a csajszi (nyuszis sapkában) átadja neki ülőhelyét. De van, hogy nem. A nő könyvvel a kezében a mellette ülő Metropolját olvassa (a szomszéd kertje mindig…). De van, hogy nem. Előttem e-bookos dédi, mögöttem régimódi poronty bújja a kötelezőt. De van, hogy nem. Ez Budapest. De van, hogy nem.
MESE A KÖZTEREK ESZTÉTIKUS ÉS TÁRSADALMILAG ELŐREMUTATÓ HASZNOSÍTÁSÁRÓL (szerző: Juhász Kristóf Lázár)
Budapesten volt egy Szentély, ahová szerelmesek jártak csókolózni. Összecsöpögtették nyálukkal az egészet, Polgármester építtetett helyébe Turulmadarat. Turulmadár rikoltozásától nem lehetett aludni, ezért Másik Polgármester építtetett helyébe Ismeretlenkatonát. Ismeretlenkatona mindig piázott, ezért Másikmásik Polgármester építtetett helyébe Mélygarázst. Mélygarázs mindig sírt, könnyeiben elúsztak a drága autók, ezért Másikmásikmásik Polgármester építtetett helyébe Tíztonnás Vasgolyót. Tíztonnás Vasgolyó nem csinált semmit. Szelfire se volt jó. Budapest unatkozott. Másikkövetkező Polgármester hallott valakitől a Szentélyről és szívesen megcsinálta volna megint Tíztonnás Vasgolyó helyébe, de Budapesten már egy ember sem akadt, aki emlékezett volna arra, hogyan is kell egy ilyen Szentélyt megcsinálni.
Mindenki köszön (szerző: Csiszár Judit)
Évek óta járunk a sarki élelmiszerboltba. Minden alkalmazott olyan egyforma. Munkaruhájuk piros és piszkos. Nem köszönnek! Se befelé, se kifelé. Egy kivétel van csak, a hentes. Fiatal. Roma. Üdvözöl bennünket. Megismeri az egész családunkat. Köténye tiszta. Ő mosolyog. Szép napot! … mondjuk. Vásárolunk. Beállunk a szokásos pénztár előtti „kosárrugdalós” sorba. Lassan haladunk. Aztán meglátunk egy táblát a kijárat melletti falon a dolgozók „tisztaruhás” képeivel. Felragasztva néznek ránk a magasból. Köszönnek! Na, nem csoda történt. Nem. Kiírták föléjük: „Viszontlátásra”. … mert nekünk most mindenki köszön! Fizetünk. A tabló elé állunk búcsúzni. Látjuk, hogy teljes a csapat. Csak a hentes hiányzik. Viszlát!
Pestszag (szerző: Welbach Lola)
Még ma is, minden körgangos, pesti bérházban él egy Nusi vagy Pötyi vagy Babi néni. Rejtélyes forrásból beszerzett nejlonotthonkájukat nyáron melltartóra, télen pulcsira, mackónadrágra húzzák fel. Korán reggel havat, falevelet, port söprögetnek. Gyulám, abból a szép karajból adjon egy jó kilót, jönnek a gyerekek, mondják a piacukon hentesüknek. Hazabicegnek, motoszkálnak. Ők felelősek azért a lecsóból, macskából, hipóból, gondosan locsolt liliomból összeálló Pestszagért, ami nyári délutánokon lüktet ki a kapualjakból. Van butamobiljuk, a gyerek papírra felírta mellé a kódot, és hogy a zöld gombot kell megnyomni, ha csöng. Este tiszta konyhájukban üldögélnek, kalandvágyóbbak a gangon, hallgatják a házat, Pestet. Még élnek.
Proli-mese (Szerző:Fehér István Gergely)
Jellemzően már pirkadatkor beül a csuklós 44-es hátsó traktusába. Végállomástól végállomásig utazik. Áporodott szaga az egész járművön harapható. Néha babakocsival viaskodó kismamák, néha pállott nyuggerek szőrös lábához simul. Ő nem géppel szállt fölébe, s neki nem térkép e táj- tán azt se tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály. Ha jól látom vérbeli honpolgár- nem holmi bevándorló fajta. Sose szerettem az efféle szerzeteket. Ablakot nyitok és minden erőmet bevetve ignorálom a zajt, mellyel ide-oda hengeredik. Végre!
… Az üres sörös doboz a Rózsa utcánál szállt le a buszról.
Rendőrálom (Szerző: Nagy Kata)
Szokatlanul meleg október volt a Kertész utca sarkán, amikor egymással szemben rágyújtottunk a presszó előtt. Egy hirtelen mozdulattal levettem a trikómat, ami alatt csak a melleim voltak. Beszélnél a Schopenhauerről? – mondtam neki. Nem ért hozzám, csak nézett rám. A világ minden ízében egyfelől képzet, másfelől minden ízében akarat, mondta, majd levette ő is a pólóját. Egy rendőrautó lassított mellettünk. Kisasszony, nem fázik? Kicsit hűvös az este. Legyen kedves felöltözni!- szólt a fiatalabbik rendőr, majd elhajtottak. Tudom, elviselhetetlenül szépek voltunk.
Szivárvány (Szerző: Csabai Ágnes)
Varga János, idősödő karcagi agglegény szédülve ült egy kocsin az Andrássy út színes forgatagában, dübörgő zenében, ijedten kapaszkodva teszkós szatyrába. 5 perce még a Nagymező utca sarkán állt, nem számított a felvonulásra, amikor hirtelen kezek ragadták meg és emelték fel a szivárványos kocsira. A hangzavarban egy rózsaszín parókás, mosolygós férfi hajolt hozzá: “Csinos az inged…!”- ennyit értett. “30 évvel ezelőtt vettem a siófoki hajóállomáson”-akarta mondani, de a hangzavar elnyelte szavait.
Szabó Mária, magányos karcagi nyugdíjas pedagógus unottan nézte az esti híradó képeit, amikor meglátta bambán vigyorgó szomszédját, ünnepekkor viselt, divatjamúlt, nevetségesen szivárványszínű ingében a tömegben. “Mindig sejtettem!”- gondolta elégedetten.
