A keményvonalasok közé tartozó argentin rendezőt nem mindig szerették annyira Cannes-ban, mint idén. Visszafordíthatatlan című filmjének vetítésén 2003-ban például a nézők közül többen rosszul lettek, sokkolta őket a tizenhárom perces jelenet, amelyben végig azt mutatták, hogyan erőszakolják meg a Monica Bellucci által játszott főhőst. Gaspar Noé a botrány után tizenkét évvel új filmmel jelentkezett, ezúttal 3D-s szerelmespornót vitt a fesztiválra – a közönség pedig állva tapsolt.
A rendező Szerelem című új filmje hosszú, mégis kifejezetten ügyes ritmikájú történet, ami a közel háromórás játékidő alatt egy pillanatra sem enged ki a szorításból. Főhősei alapjában véve úgy viselkednek, mint bármelyik szerelmespár, csak éppen ebben a filmben azt is megkapjuk, amit a csókolózós-tapizós romkomokban nem igazán: tömény és kendőzetlen szexualitást. Noha Gaspar ezt azzal indokolta, hogy nem akarta álságosan, vagyis szexmentesen ábrázolni a szerelmet, azért néhol túltolta a dolgot: amikor azt hinnénk, több pornó nem fér a mozivászonra, a film nemes egyszerűséggel az arcunkba élvez.
Sokatmondó a nyitójelenet is: a filmrendező főhős, Murphy (Karl Glusman) és szerelme, a narkós festőnő Electra (Aomi Muyock) négy percen keresztül szexel az orrunk előtt, ezzel egy az egyben vázolva a keretet, amelyben a rendező a filmről gondolkodott. Amit látunk, az kétségtelenül pornográfia, a színészek nem véletlenül vállalták el vonakodva, több év könyörgés után Gaspar felkérését. Az első jelenet akkor ér véget, amikor a Murphy-t játszó színész elélvez, a második jelenet aztán ugyanabban az ágyban folytatódik, csak a nő cserélődik. Innentől kezdve világos, hogy Murphy szerelmi háromszögbe keveredett, csak az nem, hogy hogyan.
A film történetvezetése szaggatott, sokat ugrál az időben, ennek ellenére mindvégig tisztán érthető, mi és miért történik. A rendező, bár az első néhány percben kiteríti a lapjait, nagyon aprólékosan bontja ki a cselekményszálakat, és sokkal inkább ezzel, semmint a pornóbetétekkel tartja fogva a nézőt. A két fő szálat Murphy két nője alkotja: az egyik az inkább déli típusú Electra idősíkja, ő a múlt; a másik pedig az északi, szőke hajú és kék szemű Omié (Klara Kristin), aki Murphy jelene, véletlenül becsúszott gyermeke anyja.
Tetszik vagy sem, a Szerelem esetében a prűd, szemellenzős értelmezés a nézőt, és nem a filmet minősíti. Persze, van itt sok elélvezés, mell és punci, van swinger klub, cicis fiú és köztéri szex, de a film lélektana ezt az egészet megeszi reggelire úgy, ahogy van. Valójában inkább arról van szó, hogy Murphy és Electra kicsinálják egymást a szerelmükkel, módszeresen leépítik az életüket, mindeközben azonban az érzelmeik nemhogy halványodnának, egyre erősebbek lesznek. Egy idő után nem tudnak mást kitalálni, harmadik embert vesznek be a buliba; először lányt, utána lányokat és fiúkat, transzneműt, végül pedig jön is az örökérvényű tétel: addig jár a korsó a kútra, amíg Murphy fel nem csinálja a legelső harmadik felet, és kezdődik is a téboly.
A film tehát kemény, de közel sem botrányos tálalásban mutat be egy őrjöngő szerelmet és annak szükségszerű bukását – hogy mindezt miért 3D-ben, azt nem tudom.
