A Go To Casting, vagyis Magyarország egyetlen filmszínészképző iskolája kísérleti jelleggel színpadra tessékelte növendékeit, hogy csináljanak valamit, amit azelőtt soha. Ez a valami az első húsz percben nem igazán akart megszületni, a maradék másfél órában viszont olyan jó pillanatokat csíptek el a színészhallgatók, hogy néha nehéz volt abbahagyni a röhögést.
Azt azért lehetett sejteni, hogy az iskola tanári gárdájának nagy része (Jordán Tamás, Salamon András, Pokorny Lia, Vörös Róbert és Miklós Marcell) nem véletlenül ül az első sorban, de a színpadon félkörívbe rendezett székek, és a rajtuk ücsörgő-várakozó színészhallgatók láttán először elbizonytalanodtam. Az ajánlóban persze írták, hogy kísérleti előadás lesz, de még úton az Eötvös10 felé sem tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen, tanári segítség ide vagy oda, az egyelőre tanulói státuszú színészeknek szövegkönyv és próbafolyamat nélkül kell megoldaniuk egy egész estét a színpadon – nézők szeme láttára.
A rögtönzés műfaját senkinek sem kell bemutatni. Aki járt a Momentán Társulat egy előadásán is, tudja, miről van szó, de ha ilyen formában nem találkozott a dologgal, talán látott egy részt a Beugróból, esetleg a saját bőrén tapasztalta az improvizáció örömeit, amikor az Activity körülírós feladatával kínlódott. Ha ne adj isten az előbbi felsorolásból egy tétel sem ismerős, akkor gondoljunk arra, milyen volt rossz tételt húzni – személyes példám a száraz sziklagyepek növénytársulásai -, és mindent megtenni annak érdekében, hogy értékelhető jeggyel távozzunk a teremből. A lényeg mindegyik esetben ugyanaz: azonnal kell kapcsolni, különben bukik az egész.
A GTC Impró Staféta című improvizációs előadását Jordán Tamás indította és mentette meg, az első jelenet két szereplője, Bocz Sára és Berkes Bence ugyanis válaszképpen sokáig csak bólogatott és hümmögött arra, amit a rendező mondott. Ezt egyébként véletlenül se rónám fel nekik, egyszerűen ők voltak azok, akiken a bűvész először próbálta ki a kettévágós trükköt, később már semmi baj nem volt velük, sőt.
Maga az előadás egy roppant egyszerű helyzetből bontakozott ki; öt testvér, illetve néhányuk házastársai összegyűltek a frissen házasodott Sára és Bence albérletében, hogy megszervezzék a szülők negyvenedik házassági évfordulóját. Jordán tanár úr két lehetséges felütést ajánlott: vagy legyen szex, vagy legyen csetepaté.
Hogy ki kinek a kicsodája, eleinte nem volt könnyű követni, ám ahogy bemelegedtek a szereplők, összeállt ez is. Az első jelenet Bencéje volt az évfordulót ünneplő házaspár egyik gyereke, Bence felesége Sára, az albérletükbe elsőként bezuhanó Szandra pedig Bence nővére. Szandra játszotta azt a kisgyerekes anyukát, aki meghökkentő részletességgel dokumentálja a gyerek első bölcsis napját és első fogacskájának történetét, majd mindezt közkinccsé is teszi a Facebookon, miközben az üzenőfalon tápszereket cserél, kiságyakat ad-vesz, szóval ő az az összetéveszthetetlen büfifoltos-kengurus karakter. Szandra után érkezett az újabb testvér, a racionális és baromi pénzes Zsófi meg az ő papucs férje, aki keveset, de legalább halkan beszélt, utánuk beájult a színre az alkoholista Tibi és az őt vezetgető neje, végül pedig megjött a minden elképzelhető pszichés zavarral sújtott Orsi, aki ráadásul vénkisasszony is.
Amikor Jordán felsorolta a szereplőket és a rövid leírásokat, máris világossá vált, hogy egy commedia dell’arte à la magyar rögvalóság készülődik a színpadon. Arcok, akikkel bármikor találkozhatunk: az alkoholista, aki elől dugdosni kell a piát, a tudálékos pénzeszsák, aki mindig mindenkinél mindent jobban tud, terápiára járó, gyötrődő szingli, aki úgy érzi, kifutott az időből. Kisgyerekes anyukából is akad jó pár, ha máshol nem, hát a Facebookon, és mindenki fel tud mutatni az ismeretségi körében egy, legalább egy papucsférjet. Ebben a formában egysíkú, kibontásra szoruló karakter mind, de ez a műfaj, legalábbis ezen az estén, úgy gondolom, nem kívánt többet sem a szereplőktől, sem a történettől.
Minden szereplőnek voltak villanásai, de ha egyetlen diákot kellene kiemelni, az mindenképpen Klausz Alexandra lenne. Egy pillanatra sem állt be a szája, igazi anyatigrissé változott, méghozzá a mélyen vallásos fajtából, aki térít, aki megfogja a kezünket és biztat, hogy egyszer mi is olyan anyák leszünk, mint ő; a pelenkatortától a bölcsiben ajándékba kapott szentelt kendőig mindent bevetett, hogy karikírozza a túlbuzgó anyukákat. Külön dicséret jár még Bándi Zsófiának, aki egy váratlan pillanatban azt találta mondani, minek ajándék, amikor a szülők már régen elváltak.
Az előadást Salamon András instrukciói alapján zárták. A rendező azt kérte, a színházi zűrzavarból lépjenek egyet hátra, vissza a valóságba, és emlékezzenek meg az előző nap elhunyt Harangozó Teriről. Zárásképpen elénekelték a Mindenkinek van egy álma című dalt mint az évfordulós szülők kedvencét, aztán véget ért a családi összejövetel. Két óra leforgása alatt láttunk egy gyors szövegkönyvírást, egy szövegösszemondást, egy lejáró próbát, egy főpróbát és egy premiert. Nyilván nem volt tökéletes minden mondat és mozdulat, de ez nem is erről szólt. Mi, a nézők kicsit benézhettünk a kulisszák a mögé, a színészhallgatók kipróbáltak valami újat, és ez úgy volt jó, ahogy. Vörös Róbert a dal végén annyit mondott:
Hát így.
Hibátlan.
Impró Staféta, Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtér
2015. szeptember 9.
Rendező tanárok:
Jordán Tamás, Pokorny Lia, Vörös Róbert, Salamon András, Miklós Marcell
Szereplők: Klausz Alexandra, Váradi Gábor, Király Orsolya, Balogh Tibor, Posgay Laura, Bocz Sára, Berkes Bence, Bándi Zsófia, Debreczeny Boglárka
