Rómeó és Júlia története nélkül nem lehetne teljes A vágyakozás enciklopédiája. Persze , Hilde Østby, aki a regény szereplőjeként Liv Vestby, itt sem tagadja meg önmagát, s a legújabb kutatásokra hivatkozva ezt a történetet is saját mesélőkedve szerint formálja át. Így:
Figyelmetlenség
A Vatikáni Könyvtár legeldugottabb archívumából nemrégiben előkerült új forrásművek lehetővé tették, hogy a kutatók, akikkel a szerkesztőség felvette a kapcsolatot, végül feltárják Rómeó és Júlia igaz történetét. A világ egyik leghíresebb szerelmespárját valójában Mariottónak és Gianozzának hívták, és az 1400-as években éltek Sienában. A történetet elsőként Masuccio Salernitano írta le, 1476-ban jelent meg. Salernitano nem rettegett úgy az igazságtól, mint a későbbi krónikások. Luigi da Porto az 1520-as években finomított a történeten, amely később minden új szerzőnél egyre nyakatekertebb fordulatokat vett, s egyre jobban eltávolodott az igazságtól: Bandello, Pierre Boaistuau, Painter, Brook és Shakespeare szinte a felismerhetetlenségig eltorzították Rómeó és Júlia tragédiáját.
Júlia, azaz Gianozza, ez a 16 éves lány különleges teremtés volt: bőre tejfehér, haja aranyló; lágy, telt ajka, akár az érett cseresznye, a dereka vékony, apró lába kényes – testi adottságai alapján az a fajta szépség, aki után sóvárognak a férfiak. Csakhogy Gianozza más volt, mint a többi fiatal sienai nő: őt a csillagászat érdekelte. Jóval azelőtt, hogy Galileo Galilei ledobta volna ágyúgolyóit a pisai toronyból, hogy megértse, mi a gyorsulás és milyen erők működtetik a világegyetemet, mi az, amitől az emberek szeretnek, gyűlölnek, álmodnak és látszólag minden logikus ok nélkül nedveket választanak ki, Gianozza a toronyszobájában ült, és a sebességgel és erővel kapcsolatos számításokat végzett. Mindent ledobott, ami a keze ügyébe került: aranykeretes kézitükrét, a legfinomabb lószőrből készült ezüst hajkeféjét, velencei színes üveg ékszereit. A számítások Gianozza valódi, elmélyült érdeklődésének csak melléktermékei voltak, ám igencsak aggasztották az anyját, aki időnként bánatosan átvizsgálta Gianozza ablaka alatt a babér- és csipkerózsabokrokat, a ledobott tárgyak széttört darabjait keresgélve. Gianozza ugyanis arról álmodozott, hogy csillagász lesz. Feljegyzései az égitestek mozgásairól jóval megelőzték korát, abban az értelemben, hogy érzelemmentesen és tényszerűen, a vallási hatóságokat és szaktekintélyeket figyelmen kívül hagyva igyekezett feltérképezni a bolygómozgások törvényszerűségeit, s ily módon megközelítette Kepler ellipszispályákról szóló elméletét, amelyet a csillagász 200 évvel később tárt fel. A Gianozza feljegyzéseire vonatkozó kutatások pontos eredménye még nem publikus, de az előzetes beszámolók ígéretesek, és már eddig is számos tanulmány jelent meg róluk tudományos folyóiratokban.
*
Gianozzát azonban nem tudományos kísérletei tették halhatatlanná. Egyik este a lány a sienai Piazza del Campón, a város enyhén lejtős, nagy, négyszögletes, piros téglával borított főterén üldögélt az alkonyatban, számításait ellenőrizve. És miközben feljegyzései fölé hajolt, megjelent Mariotto, egy rivális sienai klán fia (ez a tény valójában nem különösebben fontos, minthogy a helyi klánok évente egyszer küzdöttek meg egymással egy baráti lóversenyen – csak az utókor túlzásokba eső szerzői tulajdonítottak ennek oly nagy jelentőséget), leült a lány mellé, és le sem vette szemét a csinos babaarcról.
Mariotto kerek képű volt és hegyes állú, pimasz, önelégült viselkedéséből áradt, hogy tisztában van önnön vonzerejével: szemtelenül kimosolyogta magát minden olyan helyzetből, mely mások számára komoly megpróbáltatást jelentett volna. Keskeny kezén a hosszú ujjak a család több évszázados nemességéről árulkodtak, csokoládébarna, félhosszú haja kiemelte jégkék szemét (haja és szeme olyan különleges színpárt alkotott, amely még a gyakorlott festőket is lenyűgözte), s emiatt sokan mintázták az ifjú Mariottóról a vallásos festmények szereplőit – ez a stílusirányzat később a sienai iskola néven vonult be a művészettörténetbe. Ma többek között Gregorio di Cecco oltárképein láthatjuk viszont Mariotto arcát – a festmények éppoly aranylóan magasztosak tűnnek, amilyen éretlennek és önzőnek a modell.
Gianozza mit sem tudott szépségéről, őt kizárólag tanulmányai foglalkoztatták, melyekhez házitanítójától, Giótól kapott útmutatást, így nem meglepő, hogy Mariotto elvakította. A fiú mosolyogva odahajolt hozzá, elterelve Gianozza figyelmét a jegyzeteiről, melyek láttán évszázadokkal később a tudósok elismerően bólintanak majd.
A lány letette az írómappát, és belenézett a fiatalember szemébe, aki leült melléje. A fiú megfogta a kezét, hosszú ujjaival megsimította Gianozza ujjait, és azt suttogta:
– Látod, milyen gyönyörű, milyen közeli ma este a telihold! Menjünk el valahova, ahonnan nyugodtan csodálhatjuk, csak mi ketten.
Gianozza szégyenlősen bólintott, és nem említette, hogy ő már tízévesen kiszámította a Hold és a Föld távolságát, akárcsak 1600 évvel korábban Számoszi Arisztarkhosz, akinek nevét később a keresztény geocentrikusok a kétely és feledés felhőjébe burkolták.
Minthogy azelőtt senki nem fordult feléje ilyen figyelemmel, Gianozza nem azt felelte, ami rögtön eszébe jutott: hogy nincs is telihold, a Hold ma a pálya olyan pontján jár, az első negyedében, ahol prózai módon leginkább egy levágott lábujjkörömhöz hasonlít. Inkább ártatlanul kuncogni kezdett, úgy, ahogy más lányoktól látta a piazzán: elnyílt szájjal, lesütött szemmel. A holdfényben, egy viskó mögött Mariotto megcsókolta, s ez a csók oly mámorító volt, hogy a következő hónapokban Gianozza megfeledkezett a tanulmányairól. Ezzel nemcsak Giónak, a házitanítónak okozott csalódást, de anyjának is, aki hiányolni kezdte ablak alatti sétáit és a széttört tükröket, amelyek minden bosszúság ellenére jelezték, hogy Gianozzát leköti az, amihez mindig is tehetsége volt: a tudomány. És noha Gianozza anyja nem értette, miről szólnak ezek a tudományos tanulmányok, mégis roppant büszke volt szeretett, különleges lányára.
*
Az olasz erkélyek és az erkélyről esténként kihajoló fiatal lányok egyből romantikus képzeteket idéznek, de az utókor krónikásai tévesen értelmezik a képet: amikor Gianozza kihajol az erkélyről, és azt sóhajtja: „Mariotto, miért vagy te Mariotto?”, nem azért sóhajtozik, mert a fiú a rivális család tagja, hanem azért, mert hamar rájön, hogy mámorító csókok, szép vonások ide vagy oda, Mariotto olyan üres és átlátszó, akár egy tyúkketrec (amelyből bőven akadt az 1400-as évek Sienájában). Ennek ellenére változatlanul találkozgatott a fiúval, aki úgy tudott csókolni, keze úgy tapadt a mellére, hogy Gianozza számára megszűnt a világ. Gianozza tehát azért sóhajtott fel a holdra, mert hiányzott neki a tudomány, melyet készen állt feladni, s mert tisztán látta a kegyetlen igazságot: a kifejező szem és lágy ajak mögötti koponyába nem sok ész szorult – sajnálatos módon ezzel a felismeréssel számos nőnek (és természetesen férfinak is) együtt kellett élnie évszázadokkal Gianozza előtt és után. De senki nem volt, aki beavathatta volna, az anyja sem volt ott, hogy útmutatást adjon, az asszony ugyanis Velencébe utazott megtanácskozni lányuk különös viselkedését férjével, aki Siena nagyköveteként tartózkodott a csatornák városában. Gianozza és Mariotto között mindössze egy nagynéni állt, aki a fiatal lány becsületét őrizte. És az események felgyorsultak.
*
A fiatal Mariotto, akit lenyűgözött Gianozza esetlensége, vékony nyaka, a suta és ideges mozdulat, ahogy végigsimított a homlokán, vagy ahogy ajkába harapott, szerzett valamit, amiről azt gondolta, segíthet meghódítani a lányt: egy altatóitalt. Tudott Gianozza tudomány iránti természetellenes rajongásáról, és úgy akarta bevetetni vele a gyógyszert, hogy kísérletnek tünteti fel. Amikor a gyógyfüvek hatni kezdenek, majd levetkőzteti a lányt, és mire felébred, altestében már ott feszül az ő férfiassága. Így még csak fájni sem fog megrepedő szűzhártyája, s miután ezt így kiókumlálta, Mariotto még figyelmesnek is érezte magát. A kisebbségi érzés, ami elöntötte, valahányszor a lánnyal beszélt – mert az hamar feltűnt neki, hogy Gianozza jóval többet tud a világ dolgairól, mint ő –, jelentősen alábbhagyott, miután megszerezte az altatóitalt, és kifundálta titkos tervét. Végre nyeregben érezte magát.
És Mariotto azért szőtte ezt a titkos tervet, mert szíve mélyén szerette volna elfelejteni azt a nőt, aki közvetlenül azelőtt, hogy Gianozzával találkozott volna, visszautasította, és akiről azóta álmodozott, amióta meglátta: Giuliettát. Giuliettáról csak olyankor sikerült megfeledkeznie, amikor azt tervezgette, hogyan csábítja el és fekteti le Gianozzát, lehetőleg holdfényben, vadrózsacsokrok, idétlen versek és erkélyszerenádok segítségével, és minél nehezebben kivitelezhető volt a terv, annál jobban érezte magát Mariotto.
Noha Gianozza szkeptikusan viszonyult a gyógynövényfőzethez, mégis kiitta az üveget, hogy ne hozza zavarba a fiút. És a fiatalembernek, aki Gianozza teste és ártatlansága után sóvárgott, aki széles mosollyal és ábrándos szavakkal próbált küzdeni a lány intellektusával, természetesen fogalma sem volt arról, hogyan kell adagolni az altatót. Gianozza ötszörös dózist kapott, és azonnal kómába esett.
Mariotto először nem fogta fel, mit tett, és azon volt, hogy minél hamarabb elvegye Gianozza szüzességét, de egy idő után feltűnt neki, hogy a lány nem ébred fel. Gianozza még akkor sem reagált, amikor a fiatalember gyorsan és tapasztalatlanul elélvezett. Mariotto megrémült. Rázogatta, pofozgatta, szólongatta a lányt, aztán sírva fakadt, letörölte belső combjáról a vért, óvatosan megsimogatta a szemét és az arcát, homlokon csókolta, majd elmenekült.
Gianozza apja busásan megfizetett lovas küldöncökkel kerestette Mariottót, de nem bukkantak a nyomára. A küldöncök azonban mindenütt elterjesztették a históriát, amely végül Rómeó és Júlia történeteként vonult be az irodalomba. Németországban, évszázadokkal később, a Grimm testvérek jegyezték le Csipkerózsika történeteként.
*
De a fiatal szerelmespár fennkölt ábrándképe, a mese a két ártatlan, összesimuló lélekről, akik harcba szálltak a környező világgal és a család, név, faj és bőrszín értelmetlenségével, oda vezetett, hogy senki nem érezte kötelességének, hogy elmondja az igazságot. Hadd szögezzem le tehát egyszer s mindenkorra: ez nem az örök szerelem története. Ez a figyelmetlenség története. Gianozza számára idővel valószínűleg kitisztult volna a kép, úgy, ahogy újra láthatóvá válik a tengerszem feneke, miután a víz felszínén elcsitulnak a körhullámok. Mariotto valószínűleg mindössze lábjegyzet lett volna az életében, egy figyelmetlen pillanat. De mert minden olyan gyorsan, alig néhány hónap leforgása alatt történt, s mert Mariotto sürgető vágya nem tette lehetővé, hogy találkozásuk után a lány visszanyerje egyensúlyát, Gianozza nem jutott el odáig, hogy kimondja: „Várj csak, hogy mondhatod, hogy a Hold oly közeli? Hiszen több száz kilométerrel távolabb van, mint két hónappal ezelőtt!”; ha lett volna alkalma alaposabban megnézni Mariotto arcát, rájön, hogy valójában nem is olyan szép, különösen, hogy még azt sem tudja, milyen közel van a Hold, amikor legközelebb van: mindössze 366 000 kilométerre.
***
Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája – Park Könyvkiadó, 2015 – fordította Pap Vera-Ágnes – 244 oldal, kemény táblás, védőborítóval – ISBN 9789633551523
