Lev Grossman: A varázslók – Agave – fordító: Dr. Sámi László – szerkesztő: Héjja Edit – korrektor: Boncz Éva – oldalak száma: 448
Amit Lev Grossman művel A varázslók című regényével, az valami egetverő nagy pofátlanság. Nemrég fejeztem be a könyvet, és még mindig csak bambán bámulok magam elé, a fejem zsong, mintha valami francos kábító bűbájjal küldtek volna meg, és azon töprengek, hogy
ez meg mi a ragyaverte rossznyavalya volt?
Azt hiszem, jelenleg Grossmannál pimaszabb, bátrabb, szarkasztikusabb szerző nem alkot a fantasy műfajában. Ez a gunyoros mosolyú pasi olyat írt, amit jó magam már évek óta várok, ennek a regénynek ugyanis törvényszerűen meg kellett születnie. A Harry Potter-nemzedék felcseperedése, Terry Pratchett Korongvilág regényei, Christopher Moore agyament szellemsziporkái és Neil Gaiman teljes életműve volt az a mágikus erőtér, amiben előbb-utóbb valakinek igenis létre kellett hoznia az első anti-fantasyt! A vállalkozás kockázata hatalmas: a dolgot rettentő mód el lehet szúrni, ráadásul alapkövetelmény, hogy a szerző tiszta szívből és magasról tegyen az olvasók elvárásaira, tőlük vacogva, nekik megfelelni akarva ugyanis az író sohasem lehet igazán szabad.
És bizony Lev Grossman pofátlanul bátor író!
A varázslók című regénye, mely az USA-ban a trilógia első köteteként (folytatásai The Magician King és a The Magician’s Land) 2009-ben jelent meg, hátborzongatóan, agykutyulóan, meghökkentően különös mű. Erősen, sőt kendőzetlenül Harry Potter-parafrázis, erős Narnia krónikái beütéssel, és annyi kesernyés, maró és kiábrándult szarkazmussal nyakon öntve, hogy az már szinte fáj.
Grossman szereti a „varázslós”, Dungeons and Dragons típusú fantasykat, és oly mélyen, valóban behatóan ismeri azokat, hogy képes meglátni a bennük rejlő, sosem piszkált baljós üzenetet. A szerző fogvacogtató kérdése: vajon mit tenne a mágia valós létezése azokkal a mai fiatalokkal, akik rajonganak az ilyen történetekért? Azokkal, akik a könyveik fölé görnyedve, a képernyőikre meredve, vagy épp szerepjátékosként tízoldalú kockáikkal dobva ki esélyeiket folyton arról ábrándoznak, hogy mennyivel jobb is volna az életük, ha tényleg… ha igazán… ha valóban tudnának varázsolni?
Quentin Coldwater pontosan ilyen boldogságkereső tizenéves „kocka”. Az iskolában 150%-ra teljesít, a magánéletben viszont igazi depressziós lúzer, akinek semmi nem jön össze. Azután egy szottyos, szürke és hideg napon váratlanul bűvös meghívót kap, épp úgy, miként az általa is olvasott regényfolyamban Mr. Potter, s máris a Varázskapu nevezetű mágusképzőben találja magát.
Azt hihetnénk, hogy innentől kezdve a történet csupa csuda, vidám hókuszpókusz, meg hasonlók. Csakhogy Grossman kegyetlen fazon ám: íróban ilyen következetesen őszinte, zsigerig hatolóan szadista szerzőt még nem is láttam (olvastam). Elsődleges célja ugyanis nem a szórakoztatás (bár a regénye ettől függetlenül az, még ha itt-ott picit túlírtak is a filozofálgató, önmarcangoló lelkizések), sokkal inkább az olvasó ráébresztése arra, hogy varázslattal senki soha semmit nem lesz képes megoldani, sőt, a mágia használata csak növeli a bajt, a káoszt és a boldogtalanságot.
A mágia – és ez nem pusztán csak tetszetős hasonlat! – Grossman regényében olyan, mint a drog. Eleinte mámoros, a szabadság és a szintetikusan létrehozott boldogság kimeríthetetlen tárházának tűnik… Azután jön a csömör, beszivárognak a szörnyek, és még a gyermekkori olvasmányaiból megismert és azóta is vágyott Fillory (Narnia) mesebirodalmáról is kiderül, hogy… Szóval sok minden kiderül. És Grossman pimaszsága még ennél is merészebb: képes volt megkockáztatni, hogy olyan regényt írjon, melynek főhőse(i) egyre visszataszítóbbá, jellemtelenebbé válnak – képtelenség őket megszeretni, sőt, végül intenzív utálatot és émelygő szánalmat érezhetünk irántuk (legalábbis az első kötet végén).
A varázslók tehát olyan sokfelől pofozó és gyomrozó remekmű, hogy csak győzzük kiheverni!
Grossman hihetetlenül sok réteget halmozott egymásra: beszél a mai fiatalok identitáskeresésének kétségbeesett, olykor tragédiába fúló küzdelméről, de szól a drogról, az élvhajhászatról, a juppi életmód hiábavalóságáról, a mese- és álomvilágok hamisságáról, Tükörország groteszk kegyetlenségéről, a szerelem egészen agyament, abnormális logikátlanságáról, és… A végtelenségig sorolhatnám, mert A varázslókban benne van a 21. század eleji fejlett társadalmak fiataljainak összes kínja, izgalmas és torokszorító fantasyba ágyazva. Talán ezért is figyelt fel rá a SyFy csatorna, és gyártott belőle tévésorozatot, amit jövőre fognak bemutatni, de az előzetest már most megtekinthetjük. S azt sem csodálom, hogy a regény 2009-es megjelenése után hatalmas és igen szélsőséges vitát váltott ki, megosztva a műfaj kedvelőit. Biztos vagyok benne, hogy ez nálunk is így lesz, ám mielőtt vitázni kezdenénk, el kell olvasni Grossman teljes trilógiáját. Ez annál is nagyobb élvezet lesz, mivel Dr. Sámi László, az első kötet fordítója egészen különlegesen jó munkát végzett: A varázslók-at nem csupán magyarra ültette, de irodalmi szintre is emelte, sőt, a kötetet rendkívül hasznos lábjegyzetekkel is ellátta.
Néhány éve Neil Gaiman az elmúlt hetven év legjobb fantasztikus regényének nevezte Susanna Clarke A Hollókirály című regényét (az Agave az idei Könyvhétre újra kiadta!), amivel én bizony tökéletesen egyet tudok érteni, de hozzá kell fűznöm: Grossman Varázslók-trilógiája pedig tagadhatatlanul a legjobb anti-fantasy, ami valaha is megjelent
