Álmodtam egyszer egy mondatot. Félálmomban fölkeltem, leírtam, reggel megnéztem, és egy remegő vonalat láttam. Ahogy a szív ver. Nem tudom, álmodtam-e vagy kieszeltem.
Esterházy Péter író péntek délután a Krúdy negyedbe ment. A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba, ahol neves chefek, étterem-tulajdonosok, borszakértők, fotográfusok, írók és újságírók egy halott újságra, a Konyhaművészetre emlékeztek úgy, hogy a falakra gyönyörű ételfotókat tettek Jung Zsenitől Eifert Jánosig, Csikszentmihályi Mártontól Patyi Árpádig, Balázs Pétertől Máté Gáborig és Komáromi Zoltánig.
Az 1990-ben alapított Konyhaművészetet egy házaspár, Virág F. Éva újságíró és Komáromi Zoltán fotográfus találta ki. A gasztroújság szerzői közé tartozott Esterházy Péter író is, aki jó ideig bérevő volt. Egy nap Komáromiék azt találták ki, mi volna, ha egy-egy étterem vendégül látna ebédre vagy vacsorára egy-egy írót, zeneszerzőt, filmrendezőt, építészt… Esterházyt az érdi Admirális Étterem várta ájult tisztelettel, könnyű vacsorával. 2004-et írtunk, május volt, olyan se hideg, se meleg hónap, péntek, délután öt óra, amikor Esterházy az Írók Boltjából kilépett, beült Komáromi Zoltán autójába, és elindultunk Érdre, az Adimirális Étterembe, ahol Kaszás János és felesége, Kaszás Judit négyfogásos vacsorával várt minket…
Mit evett az író az Admirálisban?
Könnyű tésztából formált, szezámmaggal meghintett parányi halacskát, gyűszűnyi hollandi mártással, abban sáfrányos fűszer, citromlé, zúzott fokhagyma és petrezselyem; libamájpástétomot kacsahúsdarabkákkal; spárgakrémlevest pirítóssal, a pirítóson kicsi folyami rákhúsocskával; Új-Zélandról származó Szent Péter halat, a hófehér halhúson póréhagymával megbolondított sampinyonnal, amit házi füstölésű lazac borított, azt pedig egy szelet tehénsajt; túrógombócokat, melyek gyömbéres likőrös eperszemet rejtettek magukban, a chef a túrógombócot babapiskóta reszelékben hempergette meg.
Hamu és Gyémánt
Már sötét este lett, az óra a falon tízet ütött, amikor a szomszédos helyiségben halkan fölhangzott egy dal, a Hamu és Gyémánt… Hol volt már akkor az első kérdés, hogy „Mondja, evett ön már álmában?”, mire Esterházy tárgyszerűen visszakérdezett:
– Valami nagy vacsorát, arra gondolt?
– Nagyot vagy kicsit. Vagy nem is álmodik? Vagy ha igen, elfelejti?
– Elfelejtem, de azért voltak visszatérő álmaim. Olyan szokásos, repülve menekülős, amikor az embert befogják.
– Befogják?
– Utolérik. A legrémesebb álmomban utaztam. Ülök a villamoson, fölszáll egy boszorkány, és azt mondja, megvarázsol úgy, hogy a következő állomáson leszállok. Minden egyes boszorkányos álmomban arra gondoltam, de hiszen a következő megállóig utazom, és csak nem teszem meg, hogy pusztán azért szállok le, mert egy boszorkány megvarázsol. Aztán mégis igen, és máris egy kör közepén állok, körülöttem nézőközönség, a boszorkány meg, voálá, meghajol… Tíz-tizenkét éves lehettem, és akkor is abban a házban éltem, ahol most. A Rómaifürdőn. Bonyolultan lakunk, 1956-ban költöztünk oda, és akkor mentem el, amikor megnősültem. 1980-ban pedig, amikor meghalt az édesanyám, tértünk vissza. Így aztán a házzal kapcsolatban vannak gyermekkori és felnőttkori élményeim is, amikor pedig a tetőteret építettük be, a ház kissé megváltozott, megváltoztak benne a járások, bizonyos helyek forgalmasak lettek, mások elhagyatottak, de azért a gyermekkorom tereire rá-rá ismerek. Hm.
– Ezt most miért mondta? Mi jutott eszébe?
– Nem tudom már eldönteni, ez igaz-e vagy kitaláltam. Az irodalom erről szól, erről a bizonytalanságról… Álmodtam egyszer egy mondatot. Félálmomban fölkeltem, leírtam, reggel megnéztem, és egy remegő vonalat láttam. Ahogy a szív ver. Nem tudom, álmodtam-e vagy kieszeltem. Anyám finomakat álmodott, színekkel, mondatokkal, radikálisan nagyvonalúan. A hetvenes évek második felében, amikor gyakran volt rossz kedvű, talán azért, mert mi már felnőttünk, azt javasoltam, írja le. És anyám föl is fektetett egy füzetet, amit a halála után vettem elő, amikor A szív segédigéit írtam. Kellettek a mondatok, ezek a fantasztikus szövegek, mindazonáltal A szív segédigéi nem az én mamám haláláról szól. Ugyanez igaz a Harmonia Caelestis apájára is.
– Olvastam a Harmonia Caelestisben, hogy mennyire szereti a mákosgubát.
– Sohase is szerettem.
– De azt írta, hogy a kitelepítéskor…
– Nyilván így kívánta meg a mondat ritmusa. Maga olyan, mint az az ember, aki Németországban egy felolvasáson fölállt és azt mondta:”Kedves uram, most jutott a tudomásomra, hogy önnek nincs is húga!” Mondom, igen, és? „Ön tehát nem mondott igazat.” Mondom, hol? „Hát a regényében. Regényben így nem lehet hazudni.”
– A kitelepítésből mi mindenre emlékszik?
– Ja, hát most már semmire. Már nem kell emlékeznem. Olvasván a regényt, a Harmoniát, a horti polgármester megkeresett. Helyes ember, néha el is megyek hozzá. Hort a világ egyetlen települése, amelynek a díszpolgára lehetek. A kitelepítés amúgy nem tartott sokáig, vége volt, amikor a nagy Sztálin meghalt. Érdekes, hogyan működik az időfogalmunk. Az egész rákosista őrjöngés mindössze hét évig tartott, mégis… Az időmet én legprimitívebben a regényeimmel mérem. Ha visszagondolok, az 1973-as évnek – a feleségemmel az életünk akkor kezdődött – például fantasztikus lendülete lett, de én ezen csak a maga kedvéért gondolkodom. A Harmonia Caelestis kilenc éve volt az, ami még úgy egybefonódott; egybeabroncsolta a munka. Bár közte egy évet Berlinben töltöttem, a Wissenschaftskolleg meghívottjaként. De akkorra már annyira benne voltam a regény terében, hogy vittem magammal mindent: a legjobb magyar szavakat, a szobámat, és tetejében hihetetlen szolgáltatásban részesülhettem: bármilyen könyvet akartam, fölírtam egy cédulára, és a könyvtáros kisasszonyok két napon belül az asztalomra tették. Akkor írtam meg a Harmonia első részét. Négy hónapos mámoros, szédítő munka, bármit láttam, abból apatörténetet csináltam. Minden a kezemre játszott, de hát minden könyvnél beáll egy ilyen időszak, hogy az ember akkor is ezzel foglalkozik, amikor eszik vagy alszik…
Nem így képzeltem az életemet
– Nem így képzeltem az életemet, a munkámat barátságosabbnak gondoltam. Hogy olyan négy-öt óra felé abbahagyok mindent, nyugodt estéim lesznek, melyekbe beletartozik az is, hogy az ember elmegy a kedvenc éttermébe, ott beszélget, a nőknek kicsit udvarolgat… Volt egyszer a Rómain egy rövid életű étterem. Tíz perc járásra tőlem, a szakácsa zseniális. Odatelefonáltam délben, este jönnék a barátommal, és amikor beállítottunk, a szakács már mondta: Talán kezdhetnénk egy … amitől én máris a zokogás és a meghatottság határára jutottam. Igen, ezt szeretném, hogy ha egy étterembe bemegyek, a szakács elém siessen és mondja: Péterkém, arra gondoltam, azt kéne ennie… úgy látom a szemén, hogy ma talán szárnyast… vagy úgy érzem a mozgásáról, hogy ma súlyos tehénhúsokat kéne fogyasztania… Ezzel szemben az ember a munkát délután ötkor nem hagyja abba, legtöbbször nyolckor sem, és ha akkor a barátja fölhívja, letagadtatja magát. Vagy nem, de éttermezés nem lesz belőle. Hogy Nádas Péter a barátom-e? Az. De ő is ül egy szobában, ül és ír, ott Gombosszegen, túl messze, egy nap alatt nem megjárható. Ül, időnként kimegy a vadkörtefájához, de engemet a természet nem érdekel. Azt szoktam mondani, nincsen közöm hozzá, nem vagyok viszonyban vele. Hogy Nádas Péter vadkörtefája, az a nagy darab állat igazából milyen, csak akkor vettem észre, amikor megnéztem Péter fotóit. Mit mond? Nem, szerintem nekem az emberekhez sincsen szemem. Mert nem nagyon látom meg, ki jó, ki gonosz, miféle szándékkal közelítenek. De ez olyan, mintha dicsekednék. Se szemem, se fülem, bennem csupán a figyelemre való képesség van meg, nagy figyelem és nagy kíváncsiság… Tudja, annyira szégyellem magam, amikor valaki azt mondja, annyira szeretem Berlint vagy Bázelt, én meg ezt Budapestre nem tudom mondani. Egyszer, a körút elején lévő Gambrinusba Dés Lacival betértünk, annak előtte talán három éve ehettem ott, szóval beléptünk, és a prímás avval fogadott: „Esterházy úr, de rég járt nálunk!” Olyan volt, mintha Krúdy-hős lennék, akihez oda lehet lépni és azt kérdezni:”Akkor most mit játsszunk?” A szokásosat, fiam. Ragyogott a prímás arca, Dés nagy tisztelettel bámult, a város meg hirtelen fölfénylett. Mintha az én városom volna, ahol otthon lehetek. Gimnazista koromban is arra gyűjtöttem a pénzt, hogy étteremben ehessek.
– Az ember azt gondolná, egy Esterházynak éttermi ebédekre-vacsorákra sosem kell gyűjtögetnie.
– 1945 előtt valóban nem; nagyapám, gondolom, bármelyik éttermet tokkal-vonóval megvehette volna. Emlékeztetném, hogy én 1950-ben születtem, valamelyest megváltozott financiális viszonyok közt… Szeretek enni. Mániákusan szeretek a feleségemmel külföldön étterembe járni. Büszkén mondhatom, hogy gyermekeink rovására sok pénzt hagytunk ott.
– A könyvkiadók ismerik e szenvedélyét?
– Igyekszem a tudomásukra hozni, bár azt még nem sikerült elérnem, hogy a szerződésbe belevegyék: a kiadó köteles szerzőnek háromcsillagos étteremben vacsorát biztosítani.
– Viccel?
– A francia könyvkiadóm is ezt hitte, pedig én tényleg ilyen szerződést akartam… Kénytelen voltam szerződés nélkül vacsorázni.
Gulyásterhesség
– Van az Esterházyaknak receptgyűjteményük?
– Nemigen, legfeljebb a család szakácsainak volt. Nem igaz. Anyám anyjától maradt egy feljegyzésfüzetke. Keresztény, úri, közép-főzés. A gulyás, az volt az egyik kedvencem. Természetesen ahogyan az anyám készítette. Négy tányérnál kevesebbet sohasem bírtam, bírok belőle megenni. Gulyásterhesség. Persze, hogy leírtam már ezt a szót, de ahogy öregszem, pontosabban, ahogy múlik az idő, múlik és gyűl, el-elfelejtem, hogy azt már megírtam. Elkezdem mondani, aztán hallhatom, ahogy valaki mormogja a folytatást: a megaláztatásnak nincsenek határai…
*
2015. augusztus 28. Esterházy, a feleségével együtt a falakra kitett gyönyörű, hazavihető, megvásárolható ételfotókat nézi, az ablakmélyedésben ott vannak a receptek is. Az egyiken Kaszás János chef füstölt pisztráng receptje olvasható. Kell hozzá parázs, két nagyobb vagy négy kisebb pisztráng, tejfölös-túrós vajkrém, burgonya, egy csomó metélőhagyma, citrom, só, bors, tojássárgája… Esterházy jókedvű, bár rettenetesen sovány. Most kéne egy terített asztal s hozzá idő.
