A tehetséges írók között sok az alkoholista, de természetesen az alkoholizmus még nem bizonyíték a tehetségre. Vannak olyanok, akiknek – legalább írói szempontból – bejött az ilyesféle önsorsrontás, és van, aki úgy ment rá a piálásra, hogy szinte semmi nem maradt utána. Jack (Kovács Tibor) az utóbbi kategóriába tartozik, pedig fennmaradt írásai alapján lehetne ez másként is!
Én magam a ’90-es évek elején, a rendszerváltás után ismerkedtem meg vele, a győri vasútállomás restijében, s a következő néhány hónapban itt futottunk egymásba újra és újra. Nem mondhatom, hogy barátok voltunk, de – és ez nem csekélység – az alkoholos befolyásoltság bármely fokán megismert, s a nevemet is tudta. Márpedig gyakorlatilag egyfolytában a különböző szeszes italok hatása alatt állt… mondjuk, az is túlzás, hogy állt. Ha nem a pultot támasztotta, akkor nejlonszatyraival bolyongott a városban. Volt úgy, hogy a Csillag utcai kocsmáig (Rütyi Hangváriumával szemben) is eljutott. Táskájában saját kiadású köteteit hordta magával, s néhány fröccsért, egy kis apróért próbálta rásózni a kocsmai népre. Persze, ez egyre nehezebben ment, hiszen már mindenkit ismert, s aki befűzhető volt, azt már rég befűzte. A rendszerváltás korának lumpenjei között biztosított neki némi tisztelettel vegyes lesajnálást az írói szerep, de helyzetéből, s romos állapotából adódóan „komolyabb emberek” nem nagyon álltak vele szóba, s ezzel létre is jött az ördögi kör, ami lehetetlenné tette a tétován vágyott kitörést.
Jack – két megjelent novelláskötete alapján nyugodtan állíthatom – lehetett volna a magyar próza egyik kismestere, s ebbe a szerepbe az alkoholizmust is lehetett volna integrálni, ha valaki szóba állt volna vele. Talán csak rontott saját helyzetén azzal, hogy saját kiadásában jelentette meg köteteit (a másodikra – homályos emlékeim szerint – az anyai örökségét áldozta rá).
Bennem, taknyos kölyökként, lett volna némi kisherceges-megszelidítős felelősségérzet, s talán menthetetlenül belebonyolódtam volna zavaros ügyeibe, ha nem jön közbe egyévnyi terápia, amit a Határőrség biztosított számomra Szentgotthárdon. Mire leszereltem ’93 november 11-én, Jack (Kovács Tibor) már nem volt sehol. Kerestem, de azt rebesgették nehéz szemhéjú emberek, hogy Jack meghalt.
Tényleg nem tudok róla szinte semmit, csak azt, ami a negyed századdal ezelőtti kocsmai adomázásokból megmaradt. Ugyanakkor azt gondolom, megérdemelné, hogy ne felejtsük el. Letett az asztalra két egészen jó kötetet (amelyek egy kis szerkesztői közreműködéssel kitűnőek is lehettek volna)!
Szeretném, ha más is emlékezne rá, ha előkerülnének és írnának, akik tudnak róla bármi kézzel foghatót. Egy-egy kommentet csak megér!
Egyébként – legalábbis ő így mesélte – tényleg kitépte magából a katétert, s az, amit a Vérfürdő Badenben című novellában leírt tényleg megesett. Gondolatébresztőnek a elolvashatod a novellát.
Kovács Tibor: Vérfürdő Badenben
1988 novemberében a mentők beszállítottak a badeni kórházba alkohol detoxikálásra. valahol elaludtam. Volt bennem vagy öt liter bor, a legolcsóbból. Arra ébredtem, hogy rettenetesen kellene vizelnem, de nem tudok. Ilyen még nem történt velem. Hamarosan felfedeztem az okát. Egy katéter volt a húgyhólyagomba vezetve, a végén lévő félliteres műanyag tartály már megtelt. Éjszaka volt, egyedül voltam egy sötét szobában, s egy rácsos, lezárt ketrecben feküdtem, felkelni nem tudtam. Egyre jobban feszített a vizelet, vesém gőzerővel, megállíthatatlanul termelt, s hiába próbáltam kihúzni a katétert. Annak végén egy gömb van a húgyhólyagban, amiről nem tudtam. Egyszerűen el kellett volna harapni a gumi vezetéket, és kész, de ez sajnos nem jutott eszembe. Kínomban jajgattam és kiáltoztam. Magyarul kiáltoztam segítségért. Ezt az osztrák ápolók valószínűleg nem értették, felém sem néztek. Vagy azt hitték, passzióból jajveszékelek éjnek évadján. ezektől a részegektől minden kitelik. Meg, hát egy kórházban minimum, hogy jajveszékeljenek, az nem mulatóhely, hogy nóta szóljon. Közben kínomban egyre húztam a katéter gumiját. Így ment ez órákon át. Végül teljes erőmből meghúztam, és kitéptem a katétert a végén lévő gömbbel együtt. Ömlött belőlem a vér és a vizelet literszámra. Csodálatosan megkönnyebbültem. Ha ez nem sikerül, pár perc múlva biztos szétreped a húgyhólyag. Reggel előkerültek az ápolók és az orvosok. meglehetősen csodálkoztak, de nem nagyon.
Azt hitték, a magyaroknál ez bevett szokás, hogy kitépjék magukból a katétert, bár ilyenről még nem hallottak. Ezek a rebellis, duhaj magyarok, mindig okoznak valami meglepetést. Ilyen a magyar virtus.
Pedig ez alighanem egyedülálló eset volt az orvostudomány történetében. Ennek ellenére nem kerültem tettemmel a Guinness-féle rekordok könyvébe, mely tettemmel az életemet sikerült megmentenem. Azért egy rövid tanulmányt megért volna valamelyik osztrák orvosi lapban. Kicserélték a véres lepedőt, adtak egy tiszta hálóinget, és ámen. Napokig csöpögött belőlem a vér, s pokoli kínok között tudtam csak vizelni. Ráadásul teljesen meg voltam rémülve, hogy milyen belső sérüléseim történhettek. A nagy fájdalomból ítélve azt hittem, súlyosak. De legalább nem zaklattak vizsgálatokkal, rám se fütyült senki. Mentem a folyosón a hálóingben, a vér meg csöpögött. kedélyes társaság voltak az ápolók, jó volt a koszt is. harmadnap jött a főorvos vizitelni. Én az ágyamban feküdtem. Megállt egy pillanatra nálam, kérdezett valamit a többitől, mondtak neki valamit, mondott rá valamit, s nekem öt perc múlva hozták a ruháimat, öltözzek és menjek, ne foglaljam itt az ágyat. A főorvos urat alighanem nem tartották szükségesnek tájékoztatni a katéteres dologról. Egy berúgott magyar, ennyi elég volt, s én repültem. Lassan-lassan meggyógyultam, de azóta sem jöttem rendbe teljesen. Ha olvassa ezt a badeni kórház igazgatója, remélem, azonnal kiutal részemre félmillió schillinget jogos kárpótlásul. Amíg be nem perelem.
