Soós Zoltán költő augusztus 2.-án hunyt el 80 éves korában. Ezeken az oldalakon pályatársa és barátja, Köves József búcsúzik tőle.
Elvitte a Duna vize
Itt állok ötven évesen
gyerekem kinőtt cipőjében,
sírig becsapva.
Azt lesem,
mint foszlik szét rejtelmesen
kamasz-álmom: a Marxi Éden.
(1985)
Nem egészen egy héttel a halála után már úgy éreztem, mindenképpen kell szólnom róla. Most búcsúztunk tőle.
Felnőtt ifjúságom meghatározó alakja volt, és évtizedeken át – bár mostanában ritkán találkoztunk – a barátom is. Barátságunk lassanként ugyanis afféle telefonbarátsággá alakult (Az internetes kapcsolattartásig ő már nem jutott el, bár az utolsó két- három évben volt számítógépe, sőt, e-mail címe is. Ha nem volt otthon, a rögzítőn ez volt hangüzenete, bemutatkozása: „Itt a remetebarlang üzenetrögzítője.”)
A hatvanas évek elején ismertem meg. Korábban egy, az Élet és Irodalomban megjelent versére figyeltem fel, a Pardonra. Nem véletlenül. Ifjúságom nagy szerelme, egy hajdani módos nagykereskedő-család sarja, származásához, kapcsolatrendszeréhez illően gyűlölt mindent, ami baloldali. Ráadásul én, a prolizsidó, ő az éppen nem létező keresztény középosztálybeli – ráadásul nálam 4 évvel idősebb, hát persze, hogy a szülei nem nézték lelkesen ezt a kapcsolatot. No, nem is tartott nagyon sokáig. József Attilát emlegettem akkor:
Egy jómódú lányt szerettem, osztálya elragadta tőlem.
Így éreztem, okkal, magam is. A Pardon megragadott, mintha belvárosi barátairól-barátnőjéről írták volna.
Eszmélő szívünkön tenyészik dísznövényként a törpe tőke. Pardon.
A Váci utcában valóban a „szocializmus építésekor” is tenyészett valami módos maszekvilág. Kertes házakkal a Rózsadombon, a legtöbb ügyesen építve, kívülről szerény családi ház, befelé a kert fölé nézve már (akkor) luxus terasz, sőt, ha nem is úszó-, de pancsoló medence. És
kirakatokban hatvány számok, beljebb ásító krokodílus.
Igen.
Ma már nem tudom a verset, de akkor annyira magaménak éreztem, hogy megragadt bennem.
Ez még a vendéglátóiparban töltött időszakomban volt, emlékszem, a Testnevelési Főiskola konyhájának irodafülkéjében olvastam az ÉS-t, és többször is elővettem ezért az egy versért azt a számot.
1960 tavaszán az Állami Könyvterjesztő Vállalat propaganda (mai magyar szóval marketing) osztályra kerültem. A propagandisták egyik feladata volt a kiadókkal (kiadói propagandistákkal) való kapcsolattartás. Én a Magvető és a Medicina témafelelőse lettem, mondanom sem kell, a Medicinát némileg elhanyagoltam szívügyem, a kortárs irodalom kedvéért. A Magvető a Nádor (később jó ideig Münnich Ferenc) utca 31-ben működött, az Artex székházában. Ugyanitt volt az Élet és Irodalom meg a Kortárs szerkesztősége is. A folyosókon, az előtérben valódi aktív írók és reménykedő pályakezdők ücsörögtek a kopott bőrkarosszékeken. A Magvető alkalmazta Soós Zolit (korábban a Fiatal Művészek Klubja vezetője volt), hogy segítse az induló Versbarátok Köre szervezését.
Akkoriban a versnek hatalmas volt a tekintélye, divatja, talán mert az egyetlen lehetőség volt arra, hogy a világgal, a hatalommal szembeni elégedetlenséget kifejezze. Versben el lehetett mondani azt, amit nyíltan soha. A hatalom, ha nem is jó szívvel, tűrte. A vers nemcsak Magyarországon, másutt is a szókimondás fegyvere lett. Akkoriban jött a híre, hogy Jevtusenko, a szovjet költészet fenegyereke teltház előtt mondta el verseit a Luzsnyiki stadionban. A közéleti költészet soha nem látott virágkorát hozták azok az esztendők – éppen a szabadság hiánya teremtette meg a költészet bizonyos fokú szabadságát. Csak bizonyos fokút, mert ha valaki túllőtt a célon, szilenciumot kapott: hónapokig esetleg évekig nem jelenhetett meg. (Zoli egy versén maga Sarlós elvtárs, az akkori Tarlós botránkozott meg annyira, hogy letiltatta verseinek közlését, szerepléseit).
Soós Zoltán, nagyon népszerű volt, szokatlan új műfajt teremtett, az úgynevezett lírai groteszket. Egyes verseit – például a Pardont, A csajt vagy később a Dadogós Eta balladáját – fiatalok ezrei szavalták. E. Fehér Pál írta:
… mind Soós, mind Baranyi olyan dolgokat mondott ki társadalmunkról, amelyeket mások alig-alig mertek tollukra tűzni, vagy ha ezt megtették, fölöttébb rejtett és bonyolult kódrendszerrel közölték a nagyérdeművel. Korai kegyvesztettségüknek is az volt az egyik oka, hogy semmiképpen sem akartak konformizálódni.
Zolival kettesben jártuk a könyvesboltokat, a művelődési intézményeket, hogy mind több embert megnyerjünk a Versbarátok Körének. És közben persze a kocsmákat is nagy szeretettel látogattuk, néha úgy nézett ki az utunk, hogy egy kultúrház, egy kocsma, egy kultúrház, egy kocsma… (Később Zoli nem is tudta abbahagyni, súlyos alkoholista lett – erről nagyon őszinte versciklust is írt -, majd egy nagy megrázkódtatás után absztinenssé vált, aztán negyven évig egyetlen korty szesz sem csúszott le a torkán. Irodalmi ellenségei ennek ellenére tán napjainkig is alkoholistának mondták (a háta mögött).
Na, meg antiszemitának. Még a kitűnő történész, Szabó Miklós is vele példálózott. Így:
A kádári vezetés nem tolerálta a párton belüli antiszemitizmust sem, nem hagyta ennek a szovjet oldalról való támogatását sem, pedig onnan is próbálkoztak. Szép sorban buktak meg különböző figurák emiatt. Ötvenhét és hatvanhét között még volt ennek egyfajta mozgástere….(…) kezdték sokkal jobbnak tartani a népi, munkás és paraszt kádereket – szemben a polgári származásúakkal. Akkor jött divatba az urbánus ilyen értelmezése, megvoltak a figurák, akik erre játszottak, például a Tűztáncosok között. A legelvadultabb Soós Zoltán volt, aki később a BM állományába került, ez arra utal, hogy létezett ott ilyen fajta antiszemitizmus. Mindenesetre ő ezt írta: Barna úr sosem volt vörös. Barna úr nyilván Braunról magyarosított, és azt a nevet Magyarországon általában zsidók szokták viselni. (Persze ha ezt számon kérték volna rajta, akkor magától értetődően azt mondta volna, ő a barna ingre gondolt… Rosszul emlékszik, apukán az ing zöld volt – de ezek apróságok.
(Szabó Miklós: A jó kommunista együtt… JATE kiadvány)
Elképesztő.
Sokan mások is azt terjesztették, hogy antiszemita. Tanúsítom – és barátságunk már eleve tanúsítja -, hogy nem volt az. Ebben a Szabó-féle jegyzetben több hamis állítás is van. Az egyik ez: aki Barna, az csak Braun, tehát csak zsidó lehet. (Hát pl. Wernher von Braun?) A másik apuka sunyi ide idézése. Soós Zoltán apja egyszerű közkatona volt, baka, akit nemzetrontók az orosz frontra küldtek, parancsszóra meghalni. Erről szól a Három kiáltás az első kötetében, nem másról. Ezt is antiszemita versnek mondták sokan. (És akkor arról nem szólok, hogy nem volt Tűz-táncos. Csak a híres antológia évfordulójára – talán 87-ben? – kiadtak egy „új Tűz-tánc” antológiát, és abba válogatták be Baranyi Ferenccel együtt.
A harmadik, a legsúlyosabb talán ez a bizonyos BM-állományba kerülés. Egyszerűen nem igaz. Önkéntes rendőr volt, nem belügyes, nem besúgó, sőt… Soós Zoltánt a fegyverek, fegyveres testületek iránti kíváncsi lelkesedése vitte a rendőrök, majd a harckocsizók közé (Pityeri), a sereghez (Játék a fegyverekkel, Sólymok közt egy veréb), és a munkásokban mint kohéziós osztályerőben való (tév)hite vitte a Hajógyárba, meg Orenburgba a melósok közé. Haza, ha tetszik, mert ózdi emlékei éledtek újra.
Az újságíró kis Soós meg ne fázzék.
Ez a – túlzott, nem költői, hanem szinte riporteri kíváncsiság – aztán el is kanyarította korábbi lírai groteszkjeitől. Bár mindegyik további kötetében ott bujkál néhány igazán kitűnő vers. A nyolcvanas évek vége felé majdnem pornográf versciklust írt egy szexuális fölfedezésről (Márta, Márta, folytassuk) – de talán még reménykedett, hogy visszatalál a lírai groteszkekhez, ezért csak álnéven publikálta: Subah Zoltánként.
Viszonylag rendszeresen beszéltünk telefonon az utóbbi időkben. Kíváncsisága mostanában ismét másfelé vezette: elkezdte módszeresen kutatni őseit. Legutóbb – pár hónapja mesélte – már a 18. század elejéig jutott. Szokott ízes-derűs hajdúsági dialektusában mesélte a családfa leveleit. Hogy volt köztük (így emlékszem) hajdúkapitány, volt alföldi betyár, zsoldos katona, sok minden. „Csak zsidó nem volt” – tette hozzá. De ennek nem volt köze semmiféle antiszemitizmushoz, talán örült volna, ha valami zsidó „beütést” is talál a családfában.
Néhány évvel ezelőtt egy pécsi egyetemista lány szakdolgozatot írt róla. Nekem elküldte (alapos, sok búvárkodással született elemző írás volt), én továbbítottam Zolinak, aki közvetítésemmel köszönte meg. Nem akarta a nyilvános kapcsolatot.
Magába zárkózott remete hamvait vitte el a Duna vize, mert kívánsága szerint kedvenc hajógyára és a sólyatér közelében bocsátották vízre hamvait.
(Köves József)
