Nem várt fordulatot hozott Hegedűs Ágota legújabb blogbejegyzése: bicskát csempészett a repülőre, majd rosszulléte miatt kórházba szállították az egyiptomi ösztöndíjast.
Az előző blogbejegyzést itt találod, amiben az azt megelőzőt, és így tovább:
Hegedűs Ágota
Illegálisan behoztam
(Frusztrációs napló, harmadik nap)
A tengerpart azért van betontömbökkel telirakva, mert itt nincs jó kis vörös balatonberényi kő, ami a Balatonnál körbeér. Itt gyártani kell a követ.
Ha nincs kő Egyiptomban, akkor majd én hozok. Hoztam is, bár nem volt róla tudomásom, mint a bicskámról sem a kézipoggyászomban, jelentem, simán áthoztam, szóval a vesekővel nem számoltam.
Azzal sem, hogy ha nem iszom állandóan, akkor dehidratált leszek. Tegnap estefelé már nem kívántam a vizet, éjjel sem ittam, így reggel fél nyolckor a vesekövem bejelentkezett. Akinek volt már vesegörcse, az tudja, milyen, a görcs ráhúzódik a gyomorra, okádás és rángógörcs felváltva.
Ijesztő lehettem, mert Sándor azonnal nyakába vette Alexandriát gyógyszerért, de mire hazaért, már éreztem, hogy nem úszom meg tablettával. Még szenvedtem kicsit, mert itt ugyan ki nem jön a mentő, taxival kellett volna mennünk, de abban az állapotban nem tudtam volna lemenni a lépcsőn sem.
Sikerült benntartanom a gyógyszer valahány százalékát, épp annyira lettem jobban, hogy leértünk, taxi, majd egy sarok múlva ki, beestem, megvizsgáltak, bekötöttek egy infúziót, jó kis koktél volt, (mondjuk, ha drogozni akarnék, nem kellett volna Egyiptomba jönni érte), ahogy jobban lettem, ultrahang, és kinn megvártuk az eredményt. Majdnem elaludtam ülve, míg Sándor és Samar vicceskedtek velem. Sándor az ajtón belibbenve elénekelte a Muzsika hangjait, megnyugtatott, hogy kedves Dorothy, ez itt már nem Kansas, ezen már mosolyogni is tudtam, aztán elengedtek haza, hogy inni, inni, inni. Sándort megdicsérték az ápolónők, hogy milyen szépen énekel, milyen ügyesen intézkedik és tetejébe jóképű. Ego mára feltöltve.
Jól vagyok, a fejem is kitisztult, hálás vagyok Samar-nak, aki iszonyú talpraesettséggel kezelte a helyzetet, Petrának, aki féltve itatott, és Sándornak, aki le akart vinni a karjaiban a lépcsőn, végigszaladta a fél várost gyógyszerért, intézkedett mint egy őrnagy, vagy mint egy féltő apuka, folyamatosan azt duruzsolta a fülembe, hogy nem halhatok meg, azonnal vége lenne az egész frusztráltíró díjnak, majd kijelentette, hogy nem viselkedtem felelős felnőttként, mert itt inni, inni kell.
Nem halni, halni.
