Hegedűs Ágota az első Frusztrált Író Ösztöndíjas blogját olvasod itt Alexandriából, itt pedig az előző részt olvashattad volna.
Hegedűs Ágota
Sándorság
(A frusztráció első napja)
Publikus naplót írni kicsit olyan, mint a farokszelfi, az én dolgom, meg azé, aki nézi. Aki olvassa.
Kairó sokkal csendesebb, mint gondoltam. Vagy csak mi lakunk védettebb helyen, hallani ugyan elnyújtott, ismétlődő kiáltásokat, közelednek, aztán elhalkulnak, később kiderül, ezek a „lomisok”, szelektív hulladékot gyűjtenek. Az országban 30% felett van a szemét újrahasznosítás, ez jobb, mint a németeknél.
Van is mit hasznosítani, és lenne még több, az embereknek ott esik ki a szemét a kezéből, ahol már épp nem kell a pillepalack, vagy a cipős doboz. Szemétváros. És porváros. Kairó évezredes harca a homokkal vesztésre áll, hiába próbálják téglába önteni, vagy kirekeszteni. A járdák és utak olyanok, mint ahol épp befejezték a térkövezést, az elnagyolt söprés után még ott a fugahomok. Csak ez nem lesz belejárva sose.
Reggelizni megyünk, törzshely, öleléssel fogadják Sándort, kis családi vállalkozás, istenuccse nem mennék be magamtól sose. A kapros padlizsánkrém meggyőző, és a meleg kenyérből négyet eszünk, (én egyet) vajon meddig marad meleg a kenyérsütés után, kinn ötven fok körül van. A nyomornegyed szélén aztán a Frei kávézót megszégyenítő török kávét iszunk, a pincér azt hiszi, hogy Sándor épp udvarol, rögtön cinkos a dologban, hoz két vizet is, ember, nyűgözd le a csajodat.
Délelőtt csak pihegek a teraszon, mellkasból támad a meleg, aztán egy órakor megindulunk a vonatra, ha még kell várnom a peronon tíz percet, elájulok, és a legfeketébb homlokúak is árnyékot tartanak a fejük fölé, a vonaton viszont kellemes hűvös van, azonnal elalszunk.
A vasút városból kivezető szakasza szánandóan és térdig érően szemetes. Két és fél óra az út Alexandriáig, al iszkandaríja, már a neve sem a régi, egy város, ami a történelem vesztese. A Nílus deltája viszont zöld, egyre zöldebb, mindenhol dinnyeszüret, és végre eltűnik a szemét.
Alexandriában a vasútról kilépve megcsap a sós tengerszag, végre fúj a szél, a hátamra tapadt ing mindig csak addig szárad, hogy újra és újra fel tudja inni a csordogáló vizet mellkasról, gyomortájékról.
Bemutatnak Petrának és Samar-nak, Sándor így három nővel indul vacsorázni, nem rossz arány. Az étteremben mi vagyunk az első esti evők, és a pincér, akinek irigylésre méltóan egyenes a haja, vékony, de hajlékony a csípője, és jobb nadrágja van, mint nekünk, rákattan Sándorra. Később sikoltva menekül egy cica elől, meg sem lepődünk, ez a görög klub, ahol a búbos bankák csapatostul túrják a sportpályát, és ahol nem csak a maradék öt görög ül össze.
Még lesétálunk a partra, kipróbáljuk a kisbuszt, sofőrrel együtt tizenöten zsúfolódunk benne, megy mint a meszes, erőst kapaszkodom. Talán mégsem akar kinyírni bennünket, mert félúton megáll, és a kismama utasának sült kukoricát vesz, bekiabál az ablakon, hogy kérünk-e mi is. Emberség. A Four Season-nál kiszállunk, és a mögötte lévő plázában kaját veszünk reggelire, meg kicsit körülnézünk, ó, igen, van Promod, végre valami komfortos és ismerős, én a rohadék kapitalista, a fogyasztói társadalom egyike.
Az idő itt időtlenség. Alexandria örök.
Lehet, hogy még sincs itt még az idő./ Soha nem volt jó az a nagy sietség./ Korai tett – kései szánom-bánom. / A Gyarmaton, sajnos és persze, nem minden helyes még. / de hát van-e tökéletesség e világon? / Azért mi is haladunk, mint ez feltehető.
(Kavafisz: Egy nagy görög gyarmaton)
