Mindszenty József: Emlékirataim – Helikon Kiadó, 2015 – Sajtó alá rendezte Kovács Attila Zoltán és Soós Viktor Attila – Ajánlás: Erdő Péter bíboros, prímás, érsek – 664 oldal, kemény táblás borító – ISBN 9789632276182
A rendszerváltás előtt – az 1989-re gondolok, és nem 2010-re – Mindszenty sokak számára erőt adó jelképnek számított. A megalkuvástól mentes kiállás jelképe, aki vállalta sorsát, s úgy volt mártír, hogy nem a hősi halált, hanem az „elrekesztett” életet vállalta. Talán ez a nehezebb: a hősi halálhoz elég egyszer bátornak lenni, a következetes élethez, viszont napról napra fel kell venni a keresztet, vagy amit annak hiszünk. Mindszenty állhatatossága, s kitartása az elvei mellett nem csak rajongást szülhet, bőven vannak olyanok, akik szerint az egykori zalaegerszegi plébános elvhűsége igazában kompromisszumképtelenség, merevség és szűklátókörűség, amivel – fel nem ismerve az „idők szavát” – többet ártott, mint használt. Persze, ez az álláspont az illetlenség határát súrolja, s azok, akik Mindszenty nevéből fabrikálnak cégért, nyilván élénken tiltakoznának még a kérdésfelvetés ellen is. Ezzel együtt érdemes szem előtt tartani, hogy Mindszenty egy olyan világban szocializálódott, ahol a katholikus egyháznak világi hatalma is volt, s egy olyan világban kellett (volna) vezetővé lennie, ahol a korábbi fényből és csillogásból semmi nem maradt. A hercegprímás még az dörgedelmes-ítélkezős és nem a „megbocsátós és buksi-simogató” egyházat képviselte. Bár az akkori rigorózus hozzáállás mára már elképzelhetetlen, mégis van olyan momentuma, ami szimpatikusabb a mai képmutatók öntömjénezésénél.
Mindszenty fontosságát latolgatva soha nem szabad megfeledkezni arról, hogy másfajta, a maitól – még szerencsére – eltérő kulisszák között kellett működnie.
Az Emlékirataim mostani, teljesebb kiadása nem csak azoknak fontos, akik kritikátlanul sztárolják az egykori esztergomi érseket is, de azok számára is, akik kísértést éreznek arra, hogy kicsit mélyebbre pillantsanak.
Pont a legizgalmasabb részek maradtak ki a régi kiadású Mindszenty-emlékiratokból
Nyilvánvaló, hogy az Emlékirataim nem tekinthető objektív forrásnak, ráadásul nem is egy naplóról van szó, tehát a személyes és pillanatnyi elfogultság mellett szerepe van az utólagos értelmezésnek (önigazolásnak) is. Ugyanakkor ez az a munka, ami sokkal közelebb vihet a háttér megismeréséhez, mint a száraz tények lélektelen felsorolása. Ha nem feledkezünk meg arról, hogy Mindszenty József is esendő ember volt, akkor nem lőhetünk nagyon mellé az értelmezési kísérletek során sem.
Az Emlékirataim jelenlegi kiadásának óriási értékét, túl a korábbi szerkesztések során kihagyott részek beemelésén az adja, hogy a kötet függelékeként, mintegy százötven oldalon publikálják a szerkesztők az Emlékirataimhoz készült feljegyzéseket és szövegtöredékeket is. Ezek a töredékek – fokozott őszinteségük okán – talán érdekesebbek és fontosabbak is, mint maga az emlékirat. A legérdekesebb talán az a néhány odavetett mondat, amivel Rákosit, Révai Józsefet, vagy Rajk Lászlót jellemzi. Furcsa lenne méltányosságot várni Mindszentytől, de azért itt-ott meghökkenhet az olvasó a sommás mondatokon. Rajk László jellemzése például így kezdődik a 619. oldalon:
Már külseje inkább volt ősemberé, mint tanult képzett emberi lényé: széles, lapos orr, apró, mélyen fekvő szemek, dróthaj, előreugró állkapocs, bányász fogak, elfutó homlok. Kifejezése nyers és vulgár. A középiskolának semmi nyoma rajta…
Persze, érthető hiszen, Mindszenty nem csak ellenfelet, de ellenséget is látott a kommunistának mondott vezetőkben, s szigorán enyhíteni akkor sem volt oka, ha az egykori üldözőből közben üldözött, sőt mártír lett.
…Vajon eszébe jutottak-e Rajknak ebben az utolsó pillanatban azok az ezrek, akik, akiket ártatlanul az ő parancsára bebörtönöztek, kínoztak, orosz földre hurcoltak, megöltek, vagy amit az Egyház szabadsága ellen vétett?…
Sok szempontból érdekes és izgalmas az Emlékirataim mostani kiadása, s ha csak a bőséges jegyzetanyagban bóklászik az Olvasó, már azzal is sokat tanulhat… a korról és az emberről. Nem hiszem, hogy sokan lennének, akik egyetlen nekifutásra végigolvasnák a könyvet. De, talán nem is erre való! Az Emlékirataim mostani kiadása valami olyasmi, amit érdemes kézközelben tartani, s néha csak úgy ötletszerűen – vagy valami konkrét indíttatás miatt – előkapni, fellapozni.
Nem tisztem Mindszenty József méltatása, s nem érzem úgy, hogy hívatott lennék ítéletet mondani róla, felette, vagy akár önmagam felett. Mégis, fontosnak gondolom, hogy a szószátyár szélkakasok bármire használható hivatkozásai helyett inkább Mindszenty szavait olvashatjuk. Úgy – vagy majdnem úgy – ahogy azt ő megírta…
