Hála az Iparművészeti Múzeumnak, ezen a szép szombati napon én leszek Vergilius, és olyan világba kalauzolom el a Librarius olvasóit, ahol guminőszerű felfújható sonkák lógnak a plafonról, a kávéscsésze füle a csésze belsejében van és morzsalyukakat vájtak a madáretetővel összekötött vágódeszkába. Az Iparművészetiben október 4-ig látható TAPAS kiállítás bejárta a fél világot, és most Budapestre is elhozta a spanyol gasztrodizájnt és humort.
A kortárs művészek, dizájnerek és mindenféle alkotók gyalázása lassan olimpiai szám lesz, ezért inkább annyit mondok, hogy ezt a kiállítást csak akkor érdemes megnézni, ha nem várunk tőle semmi gyakorlati hasznot, elvégre múzeumba megyünk, nem konyhaexpóra.
Kétségtelen, hogy a kiállított tárgyak többségénél a művészek lélegzetvétele is a funkcionalitás rovására ment, ennek ellenére ez egy kifejezetten szórakoztató és szerethető kiállítás. Semmi Tchibo és IKEA, semmi helyes teflonserpenyő, cuki edényfogó meg muffinforma, a spanyolok valami egészen mást hoztak össze. Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes elég nagyot csúsztatott a megnyitón, amikor azt mondta:
Valószínűleg rengeteg látogató fogja úgy érezni, hogy sok tárgyat azonnal hazavinne a kiállításról.
Tál.
A kiállítás nevét adó tapas egy egyszerű, spanyol borkorcsolya, legalábbis régebben bor mellé felszolgált falatkákat jelentett, ma már inkább simán falatka. A kiállítás elnevezése viszont senkit ne tévesszen meg, a kiállítás anyagában szinte alig van tapasdizájn, helyette olyan műremekeket láthatunk, mint a kecskebőrből készült boroskulacs – szigorúan biciklistáknak.
Aztán itt van a személyes kedvencem, a csésze; végre letépte láncait a csészefül, nemet mondott a szolgalelkűségre, és megszületett ez. De ez mind semmi, úgy vagyok én is, mint a híradósok, amit megígérek, azt betartom, íme, a felfújható sonkák:
És végül, kommentár nélkül a csoki és a tányér.
Ha végignézel cirka kétszázötven ilyen és ehhez hasonló tárgyat, azt hiszed, már semmi meglepőt nem tudnak eléd rakni, pedig dehogynem. Az Iparművészeti Múzeum akkor sújt le rád, amikor nem számítasz rá: a végén, a gyérül megvilágított fotófal előtt, ahol ezúttal nem kivágott arcú delfin, hupikék törpe vagy bajor páros testét tudod kölcsönvenni egy fénykép erejéig, hanem egy polipét. Nem mertem ennél közelebb menni:
Én rajtam jutsz a kínnal telt házba,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
csupán örökkel és örökké állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
