Decan O Donnell hajóra száll, s nekiindul a széles, vad óceánnak, mivel elege van az emberekből és problémáikból. Örül, hogy végre egyedül lesz saját kis világában, nem tartozik majd sehová, nem kötődik senki emberfiához… Itt egy részletet olvashatsz Brian Doyle Ne hagyd el a hajót! című könyvéből, ami a Tarandus kiadónál jelent meg.
Részlet a könyvből:
Declan nem tudott elaludni aznap, így hát felment a fedélzetre: az éjszaka meleg volt, Taromauri a sátrában szunyókált, Danilo a fedélzeti nyílás tetején, mindenki más odalent aludt, a miniszter úgy horkolt álmában, akár egy náthás rozmár. Declan felmászott a kormányállás tetejére, hogy kicsit kinyújtóztassa a tagjait; a sirály felborzolta ugyan a tollait a mozgásra, de nem ébredt fel.
– Csússz arrébb, te madár.
Milliónyi, milliárdnyi csillag, tüzes gömbök, ameddig csak a szem ellát. A csillagok tengere.
– Kölyökkoromban mindig űrhajókról álmodtam – súgja Declan a sirálynak –, meg arról, hogy a csillagok között utazom, meg hogy milyen lenne a csillagok alapján és a csillagok között navigálni… Érted, miről beszélek?
Nincs válasz.
– Valószínűleg érted, mi? A csillagok alapján navigálni, ezt csinálod te is, nem? Mintha mágnes lenne a fejedben; mert azt egyszer se láttam, hogy előkaptál volna valami térképet.
Nincs válasz.
– Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy nem tarthatsz térképeket valami titkos zsebedben.
Nincs válasz.
– Merthogy mindenkinek vannak titkos zsebei, igazam van?
– Ahogy mondod – jegyzi meg egy derűs hang halkan.
– Jézusom, ez a madár beszél! – döbben meg Declan.
– Nem, nem – így a hang –, az a drága jó madár mélyen alszik.
Declan felül, és körbenéz, de csak az alvó Danilót és az alvó Taromaurit látja; aztán áthajol a kormányállás tetejének peremén, de sem a létrán, sem a kormánynál nincs senki, így hát azt gondolja, Jézusom, már megint hangokat hallok, hamarosan irány a bolondok háza.
– Nem, nem – szólal meg ismét a hang, ezúttal a bal füle mellett, és nem a fejében, hanem egyértelműen a fején kívül, ám egyértelmű és kétségtelen, hogy senki nem tartozik ehhez a hanghoz, amely közben ismét fanyarul elhallgatott.
– És te ki is vagy…?
– Kérlek, ne zaklasd fel magad – mondja a hang –, de valójában a halálod vagyok. Látogatóba jöttem.
– A halálom.
– Igen.
– Azért jöttél, hogy elvigyél?
– Nem, nem, csak úgy benéztem. Épp a környéken jártam.
– Az én halálom vagy; a halálom egy pasas.
– Igen.
– Csak udvariassági látogatás?
– Így is mondhatjuk.
– De miért?
– Miért ne?
– Például azért, mert meghalhatok ijedtemben. Vagy meg is őrülhetek.
– Nos, annyit elárulhatok, hogy nem fogsz ijedtedben meghalni. És az őrület sincs benne a pakliban.
– Akkor miben fogok meghalni?
– Nem, nem. Ezt már nem árulhatom el.
– Sokáig fogok még élni?
– Ezt sem árulhatom el. Nézd, csak egy kis csevegésre ugrottam be, nem azért, hogy faggatni kezdj.
– Ez egy álom, ugye? Csak álmodom…
– Ha szeretnéd később álomnak tekinteni a dolgot, csak rajta.
– Miről akartál csevegni?
– Ó, nem is tudom… Azt hiszem, csak meg akartalak ismerni kicsit, bár ez meglehetősen ritka késztetés részemről. Rendszerint csak arra az egy, utolsó találkozóra szokott sor kerülni, de esetedben úgy gondoltam, válthatnánk pár szót ezt megelőzően.
– Szóval így gondoltad…
– Igen, így. Nem akartalak megijeszteni, tényleg nem.
– Te vagy az egyetlen ilyen… ügynök?
– Ó, nem, számos… ügynök van még.
– És mindegyiket ismered?
– Nem, nem, közelről sem, ahhoz túl sokan vagyunk. Néhányukat ismerem, ez minden. És persze számtalan formában és méretben létezünk, nincs köztünk két egyforma. És persze vannak, akiknek jobban megy ez a munka, mint egyeseknek.
– Hogy micsoda…?
– Ismerek például egy… ügynököt, aki egyszer képtelen volt előkeríteni a fickót, akit át kellett volna kísérnie. Bárhogy is próbálta, egyszerűen képtelen volt a nyomára bukkanni. Roppant kínos az ilyesmi.
– És hogy végződött az eset?
– Hosszú történet. Egy másik ügynök nem is egy, de két alkalommal is rossz személyt kísért át: úgy hallottam, először a névjegyzékkel akadt valami probléma, másodszor pedig úgymond külsődleges bonyodalmak léptek fel, egy plasztikai műtét vagy valami ilyesmi kapcsán; nem vagyok teljesen biztos a részletekben.
– Tényleg lefolytatjuk mi ezt a beszélgetést?
– Én inkább faggatózásnak nevezném, de igen.
– Mi történt apámmal?
– Erre tudod a választ.
– És te is tudod?
– Nem. Életrajzi adatokhoz nem férünk hozzá, és nem is figyelünk meg benneteket semmilyen módon. Csak átkísérünk titeket, amikor eljön az ideje. Az ügynök valóban találó szó ránk. Feltehetnék most én néhány kérdést? Csak pár percig maradhatok, máshol vannak találkozóim…
– És mi van, ha nem érsz oda? Akkor az az illető örökké fog élni?
– Meg nem tudnám mondani. Nem késsük le a találkozóinkat.
– Sosem hibáztál?
– Még nem.
– De hibázhatsz.
– Elméletileg igen. De ismét csak, hadd tegyek fel most én pár kérdést…
– Nosza!
– Amikor eltűnik valaki, akit szerettek, mindig lyuk marad bennetek utána?
– Ezt nem tőlem kellene megkérdezned. Kérdezd meg Pikót. Én senkit nem szeretek, úgyhogy senki nem halhat meg, akit szeretek. Érted? Jó kis rendszer, mi? Akit én szeretek, az mind örökké fog élni.
– Az ételek tényleg olyan jók, amilyen jónak tűnnek?
– Igen.
– Mi a legjobb étel?
– A friss víz. Meg a bogyók.
– Nem szereted a kislányt?
Szünet.
– Milyen kislányt? – kérdi Declan nagyon-nagyon halkan.
– A kislányt, aki itt van a hajón. Aki nem tud járni.
– Ő már nincs itt, otthagytuk a legutóbbi szigeten. Egy kórházban.
– Valóban? Azt hittem, még mindig veletek van.
– Hát, nincs.
– Elnézést, én tévedtem.
– Nincs neked valahol máshol egy találkozód?
– De, valóban van. Holnap reggel, amikor felébredsz, tekintsd álomnak ezt az egészet.
– Úgy lesz.
– Nos, még találkozunk.
– Kellő tisztelettel, de remélem, erre még vagy hatvan évig nem kerül sor.
– Megértem. Jobb, ha most megyek.
– Köszönöm a látogatást, azt hiszem.
– Bármikor.
– Kösz, inkább ne.
Aztán csend lett, és a csillagok egy ideig kicsit hevesebben pislákoltak; aztán a sirály surrogva tollászkodni kezdett álmában, Declan pedig zavarodottan és elgondolkodva visszatért a fedélközbe.
