Hogyan tűnt el Galkó Balázs a Művészetek Völgyéből?

Megpróbáltam körülnézni Kapolcson, de nem bírtam

Volt egyszer egy kis művészcsapat, amely az 1980-as évek végén bevette a Balaton-felvidéki Eger-völgyet, és megtöltötte Kapolcs templomait, portáit, pincéit, padlásait, pajtáit zenével, irodalommal és képzőművészettel. Aztán létrehozta a Művészetek Völgye fesztivált. Az alapító atyák egyike, Galkó Balázs több mint két évtizeden át a rendezvény meghatározó alkotója volt, ma már azonban csak vendégszereplőként fordul elő a völgyben. Nem önszántából. (Hogy erről mit gondol Márta István, itt olvashatod, és hogy miért beszél egy látogató öntökönrúgásról, azt itt találod.) L. Horváth Katalin interjúja.

– Ha jól emlékszem egy nyilatkozatodból, nem régi barátodtól és völgybeli harcostársadtól, Márta Istvántól tudtad meg, hogy már nem vagy benne a Művészetek Völgye stábjában. Mi is történt pontosan?

– Tavaly februárban írtam egy körlevelet azoknak, akikkel együtt szerveztük (lám, márt múlt idő) a Művészetek Völgyét, hogy ideje lenne összeülnünk. Akkor Pécsi Erika építész, a Hello Wood egyik vezetője és a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet elnökségi tagja egy nagyon kedves mailben így reagált: Balázs, hát nem tudod, hogy Pista még szeptemberben teljesen átszervezte a völgyet? Akkor tudtam meg, tőle, hogy Pallagi Anikó, aki az eseménysorozat programigazgatója volt, Papp Ervin, aki a völgy internetes ügyeit intézte és én nem vagyunk többé a szervezőcsapat tagjai. Elküldték a fővilágosítót, a hangosítót is, az ősök közül csak Hegedűs Ágnes, a gazdasági igazgató maradt. De nem is ez volt a legnagyobb baj, hogy már nem kellünk, hanem az, hogy nem szóltak róla.

– Ez már csak azért is meghökkentő, mert több évtizedes barátság fűzött össze Márta Istvánnal.

– Épp ezért zavar, hogy Pista ilyen stílustalan volt velem szemben. Megjegyzem, az is zavart, amikor mással viselkedett így. Szóvá is tettem; nem nagyon szerette. Amikor az Új Színház igazgatója lett, egy darabig levelekben írtam meg neki, éppen mit nem látok jónak, helyénvalónak. Minden levelemnek az volt a vége, hogy ,

Más levelem majd több lesz és vidám. Isten megáldjon, édes Pistikám!.

[Petőfi Sándor – a szerk.]

– A Művészetek Völgyében is alapító-alkotó társak voltatok.

– Kezdettől fogva munkálkodtam a völgyben, sőt két alkalommal, amikor Pista nem akarta megtartani a rendezvényt, én szerveztem meg. Diliből azért kiáltottunk ki engem ötletigazgatónak, mert mindig volt valami találmányom, amivel a felmerült problémákat meg lehetett oldani. Például 18–20 évvel ezelőtt Pista egyszer felhívott, hogy éppen Torgyánnál van, aki azzal állt elő: ha ő lehet a Művészetek Völgye fővédnöke, akkor jelentős anyagi segítséget nyújt nekünk. De mi nem akartuk, hogy Torgyán betegye a lábát a völgybe fővédnökként, és Pista megkérdezte tőlem, hogy most mit csináljon. Azt mondtam: baromi egyszerű, mondd meg neki, hogy nagyon köszönjük, de a Művészetek Völgyének már van fővédnöke: a közönség. Attól kezdve minden programfüzetben úgy is jelent meg, hogy a fővédnök a közönség, és esztendőről esztendőre én írtam hozzá a köszöntőt.

– Mikor és mivel kezdődött veled a baj?

– 2011-ben a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet felújíttatta a botrányos állapotban lévő kapolcsi molnárházat, és természetesen volt átadóünnepsége. Mint ötletigazgató azt találtam ki, hogy egy jó húsz centi széles nemzeti színű szalaggal körbevesszük a házat, a végeit lelógatjuk az ajtó két oldalán, és L. Simon László kulturális államtitkár Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszterrel nem átvágja, hanem összeköti majd a szalagot. Szerintem ez országos ötlet volt, ekkora gesztust még senki nem gyakorolt. Megkértem – az akkor még jó haver – Lackfi Jánost, hogy írjunk valamit, ami csupa ,,ne szét, hanem összéből” áll; ne törd szét, hanem ragaszd össze, ne vágd szét, hanem varrd össze és így tovább. A vége az volt, hogy ne szétrágd, hanem harapdáld össze. Amíg összekötötték a szalagot, felolvastam a szöveget. Jó hangulatú átadó volt, mindenkinek nagyon tetszett.

Csakhogy utána L. Simon egész évben mindent a szét-ért tett, az összé-ért semmit. Olyan dolgokat csinált, amiktől falra másztam. (Hogy csak egyet mondjak: azt találta a legjobbnak, ha kiviteti Baracskáról a rabokat, és velük dolgoztat a saját meggyföldjén.) Ezért a következő évi sajtótájékoztató előtt kértem két percet Pistától, hogy külön szólhassak. Elmeséltem a jelenlévőknek a molnárház avatásán történteket, és hozzáfűztem, hogy disznóságnak tartom, amit L. Simon művel. Vagyis gyakorlatilag elküldtem őt a búsba. Ezen Pista, illetve nem is ő, hanem Páva Zsolt pécsi polgármester fölkapta a vizet, szólt neki, hogy határolódjon el tőlem, és ő, ha nem is rögtön, de elhatárolódott.

– Talán azt vette zokon, hogy nem beszélted meg vele, mit akarsz mondani.

– Miért kéne engedélyt kérnem arra, amit mondok? Nehogy már meghunyászkodjunk azért, mert pénzt adott a Nemzeti Kulturális Alap! Hát éppen arról van szó, hogy mondjuk ki, ha valami erkölcstelen! Persze, hogy kényelmetlenné váltam Pistának, amiért ilyen körülmények között és módon elmondtam, hogy L. Simon szétfeszíti a kultúrát, ahelyett, hogy segítene összerakni, ennélfogva fertőzi a világot. Képes félelemmagokat elültetni bennünk, amelyek blokkolják a gondolatainkat, érzelmeinket, terveinket és álmainkat. [Erről bővebben itt – a szerk.]

Pista úgy érzete, hogy neki meg kell felelnie a politikus potentátoknak, és ha ennek az az ára, hogy tőlem elhatárolódjon vagy kirúgjon, akkor megadja ezt az árat. A régi telefonomban elmentettem az üzeneteket, amiket a 2012-es sajtótájékoztató után, július elején váltottunk. Például ezt írta: ,

Kérlek, hogy ne légy meggondolatlan. Próbáld átgondolni a völgy helyzetét, gondolkodj! Eldöntöttük, hogy megcsináljuk a fesztivált, kérlek, hogy ne tedd tönkre sokunk verejtékes munkáját. A faluk, művészek, stáb hónapok óta tűkön ülnek, vélt vagy valós sérelmek, igaztalanságok artikulálásának módja nem lehet egy személy kénye kényszerűségének függvénye. 10 millió NKA, 20 millió miniszteri keret, ez tény. A lelkünk állapota más kérdés. 22 éve senkit nem érdekelt, főleg a politika. De ez sosem volt másképp.

Egy másik SMS-e: ,

Én ordítoztam ezzel a dilettáns, seggnyaló, erkölcstelen féreggel Pécsett. De nem hoztam nyilvánosságra, mert a magánügyem. Nem közhasználatra beszéltem róla a barátaimnak.

Ez L. Simonra vonatkozott, vele ordítozott. És én azt gondolom, hogy ezt mind nyilvánossá kell tennem. „Én nem fogom be pörös számat” azért, mert 10 milliót kaptunk az NKA-tól! Ráadásul már odaadta, visszavenni nem tudja. A stílustalanság és az erkölcstelenség jellemző az egész ország jelenlegi állapotára, nem csak a Művészetek Völgyére.

– Mi háborít fel a legjobban?

– Van egy hely a Földön, ahol a testi és értelmi sérült sportoló emberektől büntetlenül el lehet lopni a pénzt. Ennél aljasabb dolog aligha létezik a világon, olyan, mintha egy vakot nekivezetnél a villanyoszlopnak. És az a hely, ahol ez megtörténik: Magyarország. Aki tette, annak ismerjük a képét, jár-kel az utcán, és senki nem gyűri orrba. Vagy az milyen dolog már, hogy a miniszterelnök haverja elfelejt bevallani egymilliárd adót, és nem történik semmi? Milyen ország az, amelyik hagyja, hogy egy miniszter, történetesen az ,,emberminiszter” megmondja, mely szavakat lehet használni, melyeket nem? Milyen ország az, ahol százezrével éheznek a gyerekek, és amikor megkérjük Lackfi Jánost, hogy álljon a MinimuM [http://nemzetiminimum.hu/ – a szerk. ] mellé, azt mondja, nem vesz részt politikai akcióban? Ha valaki nem veszi észre, hogy az a minimum, hogy egyenek a gyerekek, nem politikai akció, azzal mit kezdjek? Nagyot csalódtam Lackfiban is, pedig jó haver volt.

– És Kaláka-udvari völgykolléga. Leírtad a lelkedben a völgyet?

– Baromi nehéz. Annyira, hogy amikor most felléptem a Kaláka-udvarban, megpróbáltam körülnézni Kapolcson, de nem bírtam. Taliándörögdön bementem a református udvarba, velük jóban voltam-vagyok, szerettem most is együtt lenni velük, de utána már nagyon rossz volt a völgyben. Nem mászkáltam, inkább behúzódtam a házba.

– A régi csapatból senkivel sem beszélted meg a történteket?

– Úgy nehéz, hogy mindenki hallgat, senki nem kérdezi meg, mi a fene van velem. Mondjuk, ez lenne a minimum. Én fordított helyzetben megkérdeztem volna, mi ez az erkölcstelenség. Szomorú, de így élünk ma.

Hordozok magammal egy szöveget, amit a református udvarbéli barátaimtól kaptam. Szabó György kántor írta, az a címe, hogy: Ki kezdte? Idézek belőle:

Ki kezdte? Ki a hibás? Ki a bűnös, a felelős? Ki az oka? Kérdezzük annyiszor, mert szeretünk nyomozni, és van tippünk elég; a kormány meg a pénzhiány, és az olajlobbi meg a multinacionális cégek, meg valami világméretű titkos összeesküvés, igen, ők az okai. Kissé hétköznapi méretűvé szűkítve a kört, a rosszindulatú anyós, a korlátolt főnök, az irigy munkatárs, az elfogult tanár és a többi. Folyik vég nélkül a vádaskodás, a felelősségtologatás, a huzakodás, az acsarkodás, az adok-kapok. Nem kell sok hozzá, hogy annyira belegabalyodjunk a konfliktusokba, hogy már teljesen érdektelenné váljon, ki is kezdte, mert adott és kapott sebet mindkét fél eleget. A veszekedés ördögi köréből pedig egyre nehezebb kilépni, mert minden ütésváltással csak tekerünk magunkon egyet a gyűlölet gúzsba szorító köteléből. (…) Engem nem az érdekel, ki kezdte, hanem; hogy ki hagyja abba először. Ki képes kilépni az ördögi körből? Ki tartja oda a másik arcát? Ki dob vissza kenyérrel? Ki az, aki az első lépést megteszi a megbocsátás felé? Ez az igazi kérdés.

A cikk megjelenése után Márta István nyilatkozatot adott ki.