Most szombaton tartja búcsúkoncertjét a Heaven Street Seven a Budapest Parkban. Az 1995 óta létező zenekar idén év elején jelentette be feloszlását, most pedig az utolsó napokban kérdeztük a zenekar énekes-gitárosát, Szűcs Krisztiánt; illetve a billentyűs Takács Zoltán Jappánt.
Nagyon unjátok már, hogy folyton a feloszlásról kell beszélni?
Szűcs Krisztián: Persze, gondolhatod, hogy folyamatosan jönnek ezek a kérdések. A múltkor nagyon vicces volt, a Campus fesztiválon odajött egy sajtós lány, hogy akkor lenne 3 rövid interjú, ebből végül lett 8, de a 8 különböző interjúban összesen 4 kérdés hangzott el. Mindig megkérdezik, hogy ténylegesen miért hagyjuk abba, meg hogy visszatérünk-e, de ezekre mindig ugyanazt tudjuk elmondani: nem tervezünk visszatérni, és a csak ránk tartozó okokon felül az egyértelmű, hogy meglátásunk szerint kreatívan már nem tud együttműködni a brigád. Persze ezt nem mindenki ugyanúgy látja a zenekarból, és mindenkinek van erről különvéleménye.
Takács Zoltán: Abban mindannyian egyetértünk, hogy nem feltétlenül kell továbbcsinálni a zenekart. Inkább abban van a különbség köztünk, hogy valaki úgy látja, hogy nem is nagyon teszünk azért, hogy a Heaven Street Seven fenntartható legyen. Szerintem meg ez egy folyamat, ami egyre inkább visszafordíthatatlan, és most lehet ezt úgy abbahagyni, hogy a lehető legkevesebb kellemetlenség legyen belőle, valamint hogy békével és barátsággal váljunk el. A legelegánsabb dolog most befejezni.
Akkor nincs gyászhangulat?
Sz. K.: Nincs. Persze van, aki kicsit nehezebben viseli ezt a dolgot, mások kicsit könnyebben. De természetesen mindenkiben érezhető egy furcsaság, az lenne a furcsa, ha nem így lenne.
T. Z.: Én például viszonylag könnyen viselem. Persze ez sem igaz, mert én eléggé furcsa helyzetben vagyok a zenekaron belül, mivel én vagyok a legfiatalabb, annak idején 17 évesen szálltam be. És mindent, ami én perpillanat vagyok, akár szakmai, akár zenei szempontból, azt a Heaven Street Sevennek köszönhetem. Ezért bennem van egy mindent felülíró lojalitás a zenekar felé, viszont azt hozzá kell tennem, hogy azért viselem el ezt a búcsút könnyen, mert látom azt is, hogy mi lehetett volna belőlünk – és ez az, ami kicsit szomorúsággal tölt el. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a mérleg alapvetően pozitív, a mi esetünkben nem arról van szó, hogy azért hagyjuk abba, mert már annyira rossz lenne nekünk.
Sz. K.: Igen, az a vicces, hogy a megelőző néhány évhez képest már sokkal jobban mennek a dolgaink most, csak ez a lényegi dolgokon mégsem változtat, mert ezek a változások nem zenei okokra vezethetőek vissza.
Az utolsó lemezetek 2012-ben jelent meg Felkeltem a reggelt címmel. Az akkori interjúkban többször elmondtad, hogy egy ideje jó irányba tart a zenekar, de mégis kicsengett valami szomorúság a hangodból.
Sz. K.: Jól érzed, volt egy ilyen kettősség. Bizonyos szempontból elkezdtek javulni a dolgok, más tényezők viszont nem javultak hozzá ehhez az állapothoz.
T. Z.: 15 év zenélés után az ember nem kezd el indiántáncot járni örömében csak azért, mert kettővel több koncertje van havonta. Akkor elkezdtek működni a dolgok, menedzsmentet váltottunk, lett egy új lemez, de azért nem arról van szó, hogy odakerült volna a zenekar, ahova szerettük volna. Csak elindultunk abba az irányba.
Sz.K.: Egyszer megkérdeztem Lukács Lacit, hogy nem énekelne-e velünk egy számot. Tetszett neki a dal, de mondta, hogy ők úgy állapodtak meg, hogy soha semmilyen más produkcióban nem vesznek részt, így szól a zenekari vérszerződés. Mi ilyesmiben nem állapodtunk meg, és amikor elkezdődtünk más zenekarokban is részt venni (Krisztián Twist néven csinált zenekart, illetve mai napig a Budapest Bár közreműködője; Zoli a Soerii & Poolek zenekart alapította, emellett keresett producer; Németh Róbert basszusgitáros a Pegazusok Nem Léteznek tagja lett; Ábrahám Zsolt gitáros pedig a Sexepilben volt közreműködő), akkor hirtelen látszódni kezdett az, hogy nem minden megy úgy, ahogy szeretnénk.
Más érzés volt a tavaszi koncerteket lejátszani abban a tudatban, hogy ez lesz az utolsó?
Sz. K.: Megmondom őszintén, hogy nekem semmi különös érzésem nem volt, a 15 állomásos búcsúturnéból nagyjából kettő olyan helyszín volt, ahol azt éreztem, hogy ez tényleg az utolsó kör. Ebből az egyik a londoni koncert volt, a másik pedig az erdélyi. A többi meg olyan volt, amilyen szokott lenni, csak kicsit többen voltak.
T. Z.: Amikor bejelentettük a feloszlást, akkor volt egy ilyen szalagcím, hogy a feloszlás az új búcsúkoncert. Persze mi is rengeteg olyan zenekart ismerünk, akik gyakorlatilag havonta 4-5 búcsúbulit tartanak, és így ez a dolog tényleg kicsit elvesztette a jelentőségét. Ami meglepő, hogy micsoda feloszlási hullám söpört végig idén a magyar zenekarok között (idén jelentette be feloszlását a Hangmás, az Isten Háta Mögött és a Subscribe is), ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy egy komoly popzenei generációváltás megy most végbe.
A tavaszi turnén Dömötör Endre elkísért titeket egy darabon, erről a Recorderen megjelent egy turnénapló is. Mit szóltatok a cikkhez, ilyennek érzitek ti is a vidéki turnézást?
Sz. K.: Én bírtam, reális képet fest a turnézásról.
T. Z.: Ez a beszámoló a búcsúturné első két állomásáról van, és épp az első állomáson, Szegeden rettenetesen szétküldtük magunkat, pedig azért nem számítom magunkat a legőrültebben bulizó zenekarok közé, bár csüggedten sem szoktunk az öltözőben ülni.
Sz. K.: Szeged ilyen szempontból veszélyes hely, az országban talán a legveszélyesebb!
És milyen volt London? Nem most voltatok ott először.
Sz. K.: Nagyjából 10 éve játszottunk kinn először, aztán a Church-turné keretén belül is voltunk ott. A mostani fellépés remekül sikerült, nekem talán az tetszett a legjobban az idei koncertek közül. De például meglepően jól sikerült az EFOTT-fellépés is, amitől előre rettegtem, mert a fesztivál utolsó napján játszottunk éjjel 1 órakor, ami azt jelenti, hogy a közönség nagy része ilyenkor már annyiszorosan másnapos, hogy abból semmi jó nem szokott kisülni, de ez a mostani meglepően intenzív volt.
T. Z.: Pont az EFOTT-on elromlott koncert közben a monitorrendszerem, ezért egész végig kénytelen voltam vigyázzban állva koncentrálni, hogy minden flottul menjen. Amikor vége lett a koncertünknek, odajött hozzám egy menedzser, átölelt, hogy látja, hogy mennyire elegem van az egészből. Én meg alig tudtam megmagyarázni, hogy nem erről van szó, egyszerűen csak elromlott a monitor (nevet).
Mennyiben különbözik egy londoni koncert egy magyar állomástól?
Sz. K.: Most így nem sokban, hogy ugyanazok vannak kinn a koncertünk Londonban, akik 3 éve Szegeden (nevetés). Van egy nehezen megfogalmazható furcsaság abban, hogy egy magyar zenekar magyaroknak játszik Londonban; amikor a Church-turné volt, akkor a londoni állomáson nem volt magyar közönség egyáltalán, az teljesen más hangulat volt.
Krisztián, mondtad, hogy a búcsúkoncert után egy kicsit pihennél, de gondolom, hogy előbb-utóbb valahol teret adnál a szerzőségednek.
Sz. K.: Mindenképpen, és ilyen értelemben én folyamatosan dolgozom, szóval írom a dalokat meg a szövegeket. Viszont nem akarok semmit elhamarkodni; ha valamit elkezdek, akkor azt szeretném nagyon határozottan csinálni. Csomó ember megkeresett már különféle ötletekkel, mindegyik tök jó, csomóban látok potenciált, csak még ki kell találnom, hogy mi az az egy darab formátum, ami nekem megfelel. Meg tényleg jó lenne egy kicsi nyugi, persze ez egyáltalán nem lesz annyira sima dolog, mert az egyéb dolgaim futnak párhuzamosan (Budapest Bár, illetve Krisztián Szálinger Balázzsal párban a Rájátszás állandó közreműködője), de kicsit talán több időm lesz most.
Zoli, te terveztél bármi pihenést?
T. Z.: Nem, végre lesz időm dolgozni (nevet). A Soerii & Poolek most megint elkezdett aktívan működni, számokat írunk, lemezt csinálunk. Viszont ahogy a HS7 közelít a végéhez, egyre kevésbé érzem magamat zenésznek: régen is felvállaltam, hogy igazából nem tartom magamat klasszikus értelemben vett zenésznek. Én billentyűzöm ugyan, de ennyi erővel bármi más hangszerhez is odaülhetnék. Pontosan ezért nekem az a világ nem fog hiányozni, hogy lemegyünk a próbaterembe és ott dalokat csinálunk, én már régebb óta inkább stúdióban bütykölős figura vagyok. A Soerii így működik, így ebben azért otthon érzem magam. Ráadásul most nemcsak a maradék időben tudok a munkáimmal foglalkozni, hanem tényleg be tudom lőni azt, hogy a következő fél évben milyen lemezeket és produkciókat vállalok el.
Most mindennap próbáltok. Mi történik ilyenkor az utolsó napokban?
Sz. K.: Elővettünk most olyan dalokat, amiket 8-10 éve nem játszottunk koncerten, azokat mindenképp végig kell próbálni most. Minden zenekarnak más a próbaigénye, vannak olyan zenekarok, akik akkor is heti háromszor próbálnak, ha semmi nincs; hát mi sosem voltunk ilyenek. A Budapest Bárral például 8 év alatt összesen ötször próbáltam, de az egy másik történet, mert a rock and roll zenekarokban nem jazz-zenészek játszanak, akiknek teljesen mindegy, úgyis bármit eljátszanak. Ma egyébként nagyon tréfás volt, mert az egyik dalban vendégeskedik majd Papp Szabi (a Supernem énekese-basszusgitárosa), aki kitalált egy zseniális énektémát. Kicsit át is alakítottuk a dalt, hogy jobban kibontakozhasson Szabi csillogó lénye, de mondtam is neki utána, hogy „Szabikám, kicsit már elkéstünk ezzel a refrénnel” (nevetés).
T. Z.: Meg azért ezt nem úgy kell elképzelni, hogy 3 órán át ülünk a hangszerünk mögött és lapozgatjuk a kottafüzetünket, hanem ilyenkor benne van az is, hogy háromnegyed órát telefonálgatunk a szakmai stábbal a koncerttel kapcsolatban. Az jutott egyébként eszembe, hogy mostanság már nem is szoktunk inni próbán.
Sz. K.: Pedig jobb helyeken elfogy egy láda sör egy próba alatt. Régen persze nem így volt, a hősidőkben még Pakson próbáltunk, akkor a próba egy igazi kirándulás volt. Gyuszi bácsi, a dobosunk paksi volt, és mi a Robival lementünk busszal, 2-3 napig, sörözgettünk, este buli, másnap meg kezdtük elölről.
Mire számítotok szombaton?
Sz. K.: Én úgy vagyok ezzel, hogy mindig mikor volt nagyobb esemény, mint például egy lemezbemutató, akkor iszonyatosan tudtunk előtte mindig feszülni, hogy mi hogy legyen. Ez a koncert viszont nem arról szól, hogy megpróbálnánk a kereteinket feszegetni, hanem arról szól, hogy milyen a zenekar. Ebben az a jó, hogy most emiatt nem feszülünk nagyon, és ettől lehet igazán jó a koncert. De azért kicsit én sem tudom, mire számítsak, mert búcsúkoncertünk azért nem szokott lenni minden szerdán.
